A kommunikáció most éppen nem erőssége a kormánynak, valahogy nem sikerül elmagyarázni olyan jól a döntéseket és azok hátterét, mint korábban. Nem csoda, hogy van a miniszterelnökben egy Rogán-nosztalgia, miszerint a frakcióvezető néhány mondatban el tudja mondani érthetően, amibe más csak belebonyolódik.
A belebonyolódások mind gyakoribbá válnak, ami nem csak a kommunikáció romlását jelzi, hanem azt is, hogy van mibe. Ráadásul mintha megváltozóban lenne a választók ingerküszöbe. Ez nem pusztán népszerűségi kérdés, azok a hazai cégek is választanak, akik fejlesztési döntéseket hoznak. Számukra a kiszámíthatóság, az átláthatóság, a biztonság borzasztóan fontos.
Sok-sok nüansz is elég egy negatív döntéshez. Például a NAV-elnök székének inogási együtthatója. Varga Mihály például azt mondta, hogy Vida Ildikó munkájával kapcsolatban eddig nem vetődött fel olyan kifogás, amely a leváltását indokolná. Majd így folytatta: „nincs olyan kormányzati szándék, hogy most azonnal el kelljen bocsátani”. Akkor mi is a kormányzati szándék Vida Ildikóval?
Erről annyi tudhatunk, mint amennyit a közbeszerzések döntési mechanizmusáról a miniszterelnök nyilatkozata után, miszerint „a különböző irányító hatóságok megteszik javaslataikat, és évek óta a kormány fejlesztési kabinetje hozza meg a döntéseket, amelyeket jóváhagyásért bevisznek a kormány elé”. Ebben nincs semmi különös, értelmezés kérdése, hogy tulajdonítunk-e neki olyan tartalmat, amiért már bajunk lesz vele.
Éppen ez az, ami megváltozóban van mostanában. Az a viszonyrendszer, amiben ezek a mondatok elhangoznak.
Az a nézőpont, amivel már azok is hajlamosak a kormány tevékenységét figyelni, akik még egy éve is vigyáztak arra, nehogy bírálat hagyja el a szájukat. Addigra válnak mind kritikusabbá, mire elismerhetnék végre a kormány és jegybank gazdaságpolitikai eredményeit. Mi ehhez képest Vida Ildikó posztja vagy egy uniós pályázat eldöntése? Semmi. És mégis! Rosszat jelent egy kormánynak, ha trendivé válik bírálni már a baráti cégvezetők körében is.
