Amióta a populista Öt Csillag Mozgalom (M5S) és a jobboldali Liga együtt parlamenti többséget szerzett a márciusi választáson, Olaszország politikai élete holtpontra jutott, ahogy a két párt próbált kormányt alakítani. Azzal, hogy Sergio Mattarella államfő elutasította az M5S és a Liga gazdaság- és pénzügyminiszter-jelöltjét, Paolo Savona euroszkeptikus közgazdászt, a helyzet drámai fordulatot vett.
Az M5S-nek és a Ligának két különböző, de potenciálisan egymást átfedő szavazótábora van. Míg az M5S a szegényebb dél-olaszországi régiókban erős, addig a Liga az ország jómódú északi régióiban. Egyik párt sem képviseli azokat az olaszokat, akik változást akarnak, de még mindig támogatják Olaszország eurózóna-tagságát. Ezen választók hangja viszonylag halk, ám Mattarella mostani lépése teret ad nekik.
Az új választást leghamarabb őszre vagy 2019 elejére írhatják ki. Bármelyik időpontban tartják is a voksolást, az lényegében az euróról szóló népszavazás lesz. Az európai parlamenti választásokat 2019 májusában tartják, és semmi kétség, hogy a mostani olasz politikai helyzetben mobilizálódni fognak a nacionalista és euroszkeptikus pártok abban a reményben, hogy meg tudják változtatni az EU politikai térképét.
Annak ismeretében, hogy Olaszország az EU alapító tagállama, és hosszú ideje Európa-párti tradíciókkal rendelkezik, érdemes feltenni azt a kérdést, miként jutottunk el idáig, az EU-nak miként kellene reagálnia.
Fotó: AFP
Olaszország gazdasági problémái az alacsony termelékenységben, a kedvezőtlen demográfiai helyzetben és az ország sok részében tapasztalható gyenge minőségű helyi kormányzásban gyökereznek. Ezek már az euró 1999-es bevezetése előtt is fennálltak. Az ország vezetői azt remélték, hogy az eurózóna-tagság megteremti a reformok feltételeit. Ehelyett azonban az euró megfosztotta az országot attól az eszköztől, amellyel a versenyképességi leértékelést meg tudná valósítani.
Elmondható, hogy Olaszországot a 2008-as pénzügyi válság jobban megviselte, mint – Görögországot nem számítva – bármely más eurózóna-tagállamot. Nincs értelme azonban a felelősség áthárításának. A kialakult helyzetért részben az EU és annak prociklikus politikai szabályai a felelősek, ám a fő felelősség Olaszország korábbi vezetőit terheli, akik közül senkinek sem sikerült kezelnie a strukturális problémákat.
Olaszország története különbözik az elmúlt évek írországi, spanyolországi és portugáliai fejleményeitől, amelyek a fellendülést követő válságról szóltak.
Olaszország nem tapasztalta meg sem a fűtötte boom időszakát az eurózóna-tagság első évtizedében, illetve a hagyományos visszazuhanás időszakán sem esett át. Az ország problémái strukturális jellegűek, ezek megoldása kreatív reformprogramot igényel, amely kezeli a lehangoló gazdasági teljesítmény mélyen gyökerező okait. Sem az EU által javasolt költségvetési fegyelem, sem a populista stílusú fiskális kicsapongás nem fogja megoldani ezeket a fundamentális problémákat.
Ehelyett Olaszországnak erőteljes lépéseket kell tennie a gazdaság valóban produktív részeinek gyorsabb növekedéséhez és a potenciális külső kereslet kiaknázásához. Ahelyett, hogy az iparpolitikát a veszteséges vállalatok támogatására formálnák, lehetőségeket kellene nyújtani az új piaci belépőknek annak érdekében, hogy visszafordítsák a képzett fiatalok nagyarányú kivándorlását. Több állami infrastrukturális és oktatási beruházásra van szükség, ehhez kezelni kell a korrupció és a helyi intézmények problémáit.
A hazai kérdéseken túl Olaszországnak az EU-val szemben is reformokat kell megvalósítania,
kezdve azon korlátok lazításával, amelyek a növekedést szolgáló beruházások állami finanszírozását akadályozzák. A beruházások fokozása ugyanis a költségvetés mozgásterének növelését igényli.
Természetesen nyitott kérdés, hogy egy hiteles olasz politikai vezetés hiányában az EU hajlandó lenne-e a fenti kérdések megvitatására. Az uniós szabályok nem könnyen alkalmazhatók egy olyan ország problémáira, amely nem képes konszolidálni adósságát a strukturálisan gyenge növekedés miatt.
Az eurózóna gazdasági kormányzásáról szóló viták arra fókuszálnak, miként erősítsék a kockázatmegosztási mechanizmusokat a gazdasági sokkokkal és a pénzügyi krízisekkel szembeni ellenálló képesség erősítésére. Ez viszont nem nyújt gyógymódot a strukturális problémákra. Ezek kezeléséhez mélyebb uniós együttműködés kell a növekedést szolgáló intézkedések terén, ami a fiskális konszolidáció időzítésére, menetrendjére vonatkozó formális megállapodást feltételez.
Az olasz populista pártok által javasolt gazdasági program irreális.
Ez azonban nem indok az EU számára, hogy fenntartsa a status quót. Itt az ideje, hogy az EU vezetői kezdjenek eltérni az eddig követett iránytól, hogy egy növekedési stratégiát tudjanak kidolgozni az EU negyedik legnagyobb tagállamának.
Olaszország és az EU fordulóponthoz ért. Konkrét lépések hiányában egy újabb euróválság felé sodródhatunk, amelyet jóval nehezebb lenne leküzdeni, mint a legutóbbi krízist, és amely magának az EU-nak az összetételét, felállását is veszélyezteti.
Copyright: Project Syndicate, 2018
www.project-syndicate.org
