A szabadpiac kérdése az adóversennyel szemben
A társasági adó csökkentése terén zajló globális verseny felgyorsult 2018-ban. A fejlett gazdaságok adópolitikájáról szóló legfrissebb éves OECD-jelentés szerint a társasági nyereségadó átlagos szintje a 2000-ben mért 32,5 százalékról mára 24 százalék alá csökkent.
Érthető, hogy így alakultak az adókulcsok. Azzal, hogy a magánszektor beruházási szintje tartósan alacsony, a kormányok kétségbeesetten próbálnak annyi bevételhez jutni, amennyihez csak tudnak. Jobb enyhébben adóztatni a cégeket, és a saját országukban tartani a vállalkozásokat, mint teljesen lemondani az általuk befizetett adóbevételekről.
Elvégre is, miután a többi feltétel terén nincs jelentős különbség, az új gyárak vagy egyéb más létesítmények építését tervező cégeket a kedvezőbb adózást biztosító országok fogják vonzani. Hasonlóképp egy adott országban magasabb társaságiadó-kulccsal találkozó cég dönthet úgy, hogy máshová viszi tevékenységét, vagy módot találhat arra is, hogy a nyereségét egy alacsonyabb adókulcsot alkalmazó országba helyezi.
Sok gazdasági liberális és hagyományos konzervatív szerint ez az adóverseny jó dolog, mert úgy vélik, hogy az alacsony adók szabadjára engedik a piaci erőket, ami így az innovációt és a növekedést erősíti; továbbá nem gondolják, hogy a kormányzatoknak elsősorban a vállalkozásokat kell adóztatniuk. Miután a társasági nyereségadó csökkenti azt a pénzösszeget, amelyet egy adott cég a beruházásokra vagy a bérek emelésére tud fordítani, ezért e nézet képviselői a társasági adóra úgy tekintenek, mint ami az alkalmazottakat és nem a vállalkozások tulajdonosait sújtja.
Ám a gazdasági liberálisoknak aggódniuk kellene az adóverseny miatt. Az nemcsak erősíti a monopolisztikus trendeket, s erodálja a tisztességes és transzparens versenyt a cégek között, hanem a kormányokat megfosztja azoktól az összegektől, amelyekre szükségük van azon állami javak fenntartásához, melyekre a vállalkozások támaszkodnak (oktatás, egészségügy, infrastruktúra, jogállam). Emellett kevés bizonyíték van arra, hogy a társasági adó valójában a munkavállalókat terheli, s nem a tőkét. Az amerikai kongresszusi költségvetési hivatal és más intézmények világosan kimutatták, hogy a társasági adózás több mint 80 százalékos mértékben a részvényeseket, és nem a munkavállalókat érinti.
Mégis, a piaci liberálisok azzal érvelnének, hogy a társasági adózás szétzilálja a piaci magatartást, s gátolja a vagyonteremtést. Ez azonban a legjobb esetben is leegyszerűsítő álláspont. Először is az egyes országok közötti adóverseny teljesen különbözik a cégek piacon folytatott versenyétől. Mikor a kormányzatok megpróbálnak beruházásokat vonzani állami támogatásokkal, adókönnyítésekkel, speciális adómentességgel, akkor olyan torzulásokat okoznak, amelyek aláássák a komparatív előnyöket.
Továbbá az adóverseny a piaci koncentrációt és a monopolizációt segíti elő, mivel felborítja a pályát a piacon már beágyazott multinacionális vállalatok javára a kisebb potenciális versenytársakkal szemben. A nagyobb cégek rendelkeznek a szükséges kapacitásokkal az adóparadicsomok kihasználására a profitmegosztás és az adóelkerülés terén, miközben a kis- és közepes vállalatok ezt jellemzően nem tudják megtenni. Nem csoda, hogy az elmúlt években a multinacionális vállalatoknak jóval gyorsabb ütemben sikerült csökkenteniük az adóterhüket, mint a kisebb cégeknek.
Az adóverseny erodálja az államok azon képességét, amely az állami javak biztosításához szükséges. A cégek nem érnének el semmit az egészséges, képzett munkavállalókhoz való hozzáférés, az állami infrastruktúra, továbbá a szerződéseket, szabadalmakat, illetve a szellemi tulajdont garantáló jogrendszer nélkül.
Valójában a közjavakra fordított állami kiadások talán gazdaságilag hatékonyabbak, mint az alacsony adók. A vállalatok már amúgy is jelentős méretű készpénztöbbleten ülnek, ám ahelyett, hogy azt a munkavállalókba, felszerelésekbe vagy kutatás-fejlesztésbe invesztálnák, visszavásárolják saját részvényeiket.
Gyakran járadékvadászatból és más értéket nem teremtő tevékenységből származik a cégek nyeresége, amelyet abszolút adóztatni kellene. Okkal kételkedhetünk abban, hogy a vállalatok üzleti tevékenységének nagy része – szerencsejáték szervezése; alkohol forgalmazása, reklámozása; pénzügyi spekuláció stb. – semmilyen nettó gazdasági hasznot nem eredményez. Legjobb esetben sok vállalat „disztribúciós” tevékenységekből tesz szert nyereségre, ami a meglévő vagyont vonja ki a gazdaságból. De még azok a cégek is, amelyek valódi értéket teremtenek új vagy fejlett termékek, szolgáltatások biztosításával, csak a társadalom egy részének kedveznek. Bármelyik esetről van is szó, az említett cégeket meg kellene adóztatni az állami javak használatáért.
Összességében az jelenthető ki, hogy a kormányoknak harmonizálniuk kell adórendszereik elemeit, ha felül akarnak kerekedni a destruktív gazdasági trendeken. Az Európai Unió és az Egyesült Államok közötti megállapodás megnyithatja az utat egy szélesebb körű nemzetközi adórezsim előtt. A transzatlanti kapcsolatok azonban évtizedek óta nem látott mélypontra süllyedtek, így nem valószínű, hogy erre hamarosan sor kerül. Addig is az adóverseny tovább fogja erodálni a piaci versenyt, miközben az adóbevételektől eleső kormányokra szükség lenne azon állami javakba való invesztíciókhoz, amelyek hosszú távon biztosítják a cégek nyereségességét.
Copyright: Project Syndicate, 2018
www.project-syndicate.org
