A sárga mellényesek tüntetéssorozatára válaszul Emmanuel Macron francia elnök úgy döntött, hogy széles körű, országos vitát indít. A következő hónapokban helyileg szervezett vitafórumokon, online konzultációkon és regionális állampolgári gyűléseken fogják felmérni a francia közvélemény álláspontját négy témában: a környezetvédelem, a demokrácia és az identitás, valamint az adópolitika és az állam szervezeti felépítésének kérdésében.
Macron terve előtt azonban három akadály is tornyosul. Először is a francia közvéleményt sok ellentmondás jellemzi. A sárga mellényesek például egyszerre akarnak alacsonyabb adókat és jobb minőségű közszolgáltatásokat. Egyik követelés sem túlzó.
De az ezekhez szükséges fiskális megközelítés nem valósítható meg egy olyan országban, ahol az állami kiadások a GDP 57 százalékát teszik ki, és a hivatalos adatok szerint már a GDP 100 százalékát közelítő államadósság-mutatóban nem szerepelnek olyan állami kötelezettségek, mint a nem fedezett nyugdíjak.
Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy egyszerre élvez széles körű támogatottságot Franciaországban egyrészt a sárga mellényesek tiltakozása, amely az üzemanyagokra kivetett karbonadó visszavonására vonatkozó követeléssel kezdődött, másrészt az a kezdeményezés, hogy be kell perelni a francia kormányzatot, amiért nem elégséges módon lép fel a klímaváltozás elleni küzdelemben. Amikor a sárga mellényesek az egyenlőtlenség miatt tiltakoznak, akkor azt emelik ki, hogy Macron eltörölte a vagyonadót, amely korábban évi 5 milliárd euró adóbevételt hozott, ami csekélység az éves 188 milliárd eurós áfabevételhez képest. Emellett a sárga mellényesek a vezető állami tisztviselők fizetését is kifogásolják. Nincs konkrét javaslatuk azonban arra, hogy miként kellene kezelni az egyenlőtlenséghez hozzájáruló két fő tényezőt, az oktatást és a munkaerőpiacra való belépést.
A PISA-felmérések szerint a hátrányos helyzetű diákok és a társadalom többi részéből kikerülő tanulók között az iskolai teljesítmény terén Franciaországban a legnagyobb a különbség az OECD-tagállamok körében. Továbbá nemcsak arról kell beszélni Franciaország esetében, hogy a munkanélküliség mértéke 10 százalék körüli, hanem arról is, hogy a kétszintű munkaerőpiac az új foglalkoztatottak több mint 90 százalékát – legfőképpen a fiatal, alacsonyan képzett munkaerőt – rövid, határozott idejű munkaszerződésekbe tereli.
Az ellentmondásos követelések mellett Macronnak olyan akadályokkal is meg kell küzdenie, amelyek mélyen gyökereznek a közvéleményben. Annak, ahogy a francia polgárok látják a gazdaság helyzetét, alig van köze a valósághoz. Gyakran lehet hallani, hogy Franciaország az egyenlőtlenségek országa, ahol a gazdagok nem fizetnek adót, a nyugdíjasokkal mindig rosszul bánnak, és ahol az adóelkerülés és a politikusok fizetése hatalmas pénzeket emészt fel. Azonban ezen állítások egyike sem felel meg a valóságnak.
Macron kormányzata természetesen túl lassan kezdett hozzá azokhoz az intézkedésekhez, amelyek a megemelkedett olajárak, a karbonadó emelésének és a dízeljárművekre vonatkozó szubvenciók visszavonásának a hatását kompenzálnák. A franciák azonban az évtizedekre visszanyúló, észszerűtlen intézkedések hatásai miatt is hibáztatják Macront.
Az előrelépés harmadik akadálya az erőszak. Az elmúlt hetekben ugrásszerűen megnőttek a sárga mellényesek törvényhozókkal, újságírókkal szembeni fenyegetései. Sőt még azon tüntetőket is célba vették, akik készek lennének tárgyalni a kormányzattal.
Macron kormányzata így harapófogóba került. Az országos konzultáció még nagyobb káoszt válthat ki. A több évszázados történelmi tapasztalatok óva intenek a népi kezdeményezés intézménye iránti lelkesedéstől.
Elvégre a legtöbb demokrácia a képviseleti kormányzást választotta a népszavazásokon alapuló rendszer helyett. Jó okkal. Elméletben legalábbis a nép képviselőinek több idejük van átgondolni a különböző szakpolitikai döntések hatásait, az átlagemberekhez képest több ismeretanyaghoz férhetnek hozzá. Míg az állampolgárok kávézókban vagy a Facebookon, a Twitteren vitatják meg a politikai kérdéseket, addig a választott képviselők érveit a nyilvánosság nyomon követheti, ellenőrizheti.
Továbbá jó ok van arra, hogy az állami döntéshozatal bizonyos formáit a független bíróságokhoz, a jegybankhoz, a szabályozó hatóságokhoz delegálják. Ha ezeket az intézményeket kivonják a politikai lobbizás és a választások alól, akkor azok hosszabb távú szempontokat is figyelembe tudnak venni, meg tudják védeni a kisebbség jogait.
Ezeknek az ellenőrzési mechanizmusoknak a megkerülésével a népi kezdeményezések Franciaországban megnyithatják az utat az abortuszt engedélyező, a halálbüntetést eltörlő vagy a melegházasságot elismerő törvények visszavonása előtt. Emellett ez a demagóg gazdaságpolitika minden formájához is elvezethet, kezdve a nyugdíjkorhatár csökkentésétől a bevándorlásellenes intézkedésekig, sőt az eurózónából vagy az EU-ból való kilépésig.
Másfelől ha a Macron-kormányzat csak látszólag folytatja a konzultációt, akkor a gondok súlyosbodni fognak: a sárga mellényesek csak megerősítést kapnak arról, hogy az elit nem hallgatja meg, mit szeretnének a polgárok.
Mi jó sülhet ki akkor ebből a konzultációból? Egy sikeres vita ismét bevonná a franciákat országuk politikai életébe. Franciaországban a döntéshozatal nagyon központosított, a politikai intézkedések uniformizált módon valósulnak meg (annak ellenére is, hogy a Macron-kormányzat tett néhány bátortalan lépést a rugalmasság növelésére), és a polgárok politikai életben való részvétele is mérsékelt. Önbeteljesítő jóslatot eredményez, hogy az elit nem bízik a polgárokban, összekapcsolódva azzal, hogy a polgárok sem vesznek részt megfelelően a politikai folyamatokban, és néha együgyű módon viselkednek.
Ebből adódóan nem csoda, hogy a „mi is itt vagyunk” érzése („egy kalandban veszünk részt, és hallatjuk hangunkat a médiában”) vált az egyik látható jellemzőjévé a sárga mellényesek tiltakozásának. A probléma az, hogy a francia polgárok korábbi távolmaradása a politikától, illetve hogy nem veszik figyelembe a gazdasági realitásokat, azt a helyzetet váltotta ki, hogy kategorikus követelésekkel álltak elő ahelyett, hogy reálisan megvalósítható reformok bevezetése érdekében gyakoroltak volna nyomást.
Hatalmas siker lenne egy olyan, megfelelően strukturált konzultáció, amelyben a francia polgárok mérlegelnék az egyes intézkedések előnyeit, hátrányait, és belátnák az objektív tényeket, valamint újra felfedeznék a közösségi érzést. Ha az emberek elfogadnák azt, hogy az adók csökkentésére és a közszolgáltatások javítására vonatkozó egyidejű követelések között ellentmondás feszül, akkor a vita arról szólhatna, hogy miként lehet optimális szakpolitikai mixet kialakítani.
Mindent ki kell tenni az asztalra. A franciáknak meg kell vizsgálniuk minden egyes közszolgáltatást, hogy vajon azok észszerű költségek mellett teljesítik-e a céljukat, és vajon van-e jobb alternatíva ezek biztosítására. Ez az, amit Kanada és a skandináv országok megtettek az 1990-es években, amikor a közszolgáltatások nem megfelelő működésével, a növekvő államadóssággal és a magas munkanélküliséggel szembesültek.
Franciaország végre hozzákezdett a gazdaság modernizálásához, miközben még mindig védi a polgárait. Az ország azonban most keresztúthoz ért, ahol a polgárok még mindig visszaránthatják hazájukat az illiberalizmus és a demagógia ösvényére.
Copyright: Project Syndicate, 2019
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.