A karbonosztalék jobb megoldás, mint a karbonadó
A klímaváltozás a világ legsürgetőbb problémája. Az Egyesült Államokban legalább a baloldal komolyan veszi ezt a kérdést. Alexandria Ocasio-Cortes, New York kongresszusi képviselője és Edward Markey massachussettsi szenátor – mindketten demokraták – az év elején mutatták be Green New Deal (Zöld Új Megállapodás) című tervezetüket, amelyben az amerikai gazdaság dekarbonizálására tettek javaslatot. Miközben egyre több demokrata elnökjelölt-aspiráns támogatja a javaslatukat, a centrista demokraták és a republikánusok továbbra is másfajta klímapolitikai megközelítést követnek.
A fő centrista javaslat – az uralkodó neoliberális dogmának megfelelően – a karbonadó kivetéséről szól. Az elgondolás egyszerű: ha ott adóztatják meg a fosszilis üzemanyagokat, ahol belépnek a gazdaságba – legyen az fúrótorony, bánya vagy kikötő –, akkor a szennyezés társadalmi költségeit teljesen le lehet fedni. Gazdasági szóhasználatban ezt Pigou-féle adónak nevezik, mivel egy nemkívánatos piaci fejlemény – vagy ahogyan Arthur Pigou brit közgazdász nevezi, egy negatív externália – korrigálására vonatkozik. Ebben az esetben a globális felmelegedésért felelős üvegházhatásúgáz-emisszió ez a negatív externália.
A klímaváltozásra adott lehetséges intézkedésként a karbonadó roppant népszerű megoldásnak számít a közgazdászok körében a politikai paletta minden oldalán. Ez a megoldás azonban távolról sem elégséges. A gazdaságilag igazságos és politikailag megvalósítható módon történő gyors dekarbonizáláshoz a Green New Dealhez hasonló átfogó intézkedéscsomagra van szükség. Ez pedig néhány piaci alapú intézkedés jelentős mértékű magán vagy állami beruházási tevékenységgel, és megfelelően kialakított környezetvédelmi szabályozással való ötvözését jelenti.
Még ebben az esetben is egy bizonyos kockázatokkal jár standard karbonadó bevezetése. Csak kérdezzük meg erről Emmanuel Macron francia elnököt, akinek országát hónapokon át tartó tüntetések rázták meg, amelyek a dízelüzemanyagokra kivetett új adókra válaszul törtek ki. A „sárgamellényesek” heti rendszerességű tüntetéseiből levonható tanulság egyértelműnek tűnik: ha a környezetvédelmi intézkedések nem veszik figyelembe az egyenlőtlenség magas szintjét, akkor a választók el fogják utasítani őket.
Mindamellett, ahogy a progresszív erők még több zöld beruházást sürgetnek, úgy fogják a karbonadót bevételi forrásnak tekinteni. Elvégre is az – az adó kiterjedtségétől függően – évente csaknem ezermilliárd dollárnyi bevételt generálhat. Egy direkt adó kivetése helyett azonban inkább a karbonosztalék alkalmazását kellene megfontolniuk, amelynél a szén-dioxid-kibocsátást adóztatnák, ám az abból befolyó bevételeket egyenlő arányban elosztanák az emberek között. Igen, ez valóban kizárna egy opciót a Green New Deal finanszírozási lehetőségei közül, ám biztosítaná, hogy a karbonmentes gazdaságra való átállás továbbra is folytatódjon, mivel az alacsony és közepes jövedelmű háztartások érdekei védve lennének.
A karbonosztalék elleni megszokott érv az, hogy ez szembemenne a karbonárazás eredeti céljával, ami az embereket a szén-dioxid-emisszió csökkentésére ösztönzi. Ez azonban nem igaz. Ennek megértéshez tegyük fel, hogy egy alacsony jövedelmű amerikai ma 75 dollárt költ benzinre. Feltételezve, hogy az autóhasználati szokása nem változik, egy tonnánkénti 230 dolláros karbonadó – amely éppen elég ahhoz, hogy a globális hőmérséklet emelkedésének szintjét az iparosodás előtti időszakhoz képest 2,5 Celsius-fokban lehessen maximálni – a havi üzemanyag-kiadásait 59 dollárral 134 dollárra növelné, vagyis 79 százalékos költségemelkedést okozna. Ebben az esetben egyértelműen szegényebbnek érezné magát az adott személy. Ezt a jelenséget a közgazdászok jövedelmi hatásnak nevezik.
Gondoljuk át, mi történik abban az esetben, ha már bevezették a karbonosztalékot: a példánkban szereplő amerikai autós havi 187 dollárt kapna, ami még az áremelkedés fedezéséhez szükségesnél is nagyobb összeg, és ezzel gazdagabbnak érezhetné magát. Ez azonban nem ösztönözné még nagyobb mértékű benzinfogyasztásra az autóst? A gazdasági elmélet szerint nem.
Csak azért, mert a benzin ára emelkedik, az még nem jelenti azt, hogy minden más termék drágul. Ehelyett az történik, hogy a jelentős mértékben szén-dioxidot kibocsátó termékek és szolgáltatások relatíve drágábbak lesznek azokkal a termékekkel és szolgáltatásokkal szemben, amelyek emissziója kismértékű. Emiatt a példánkban szereplő autós választhat, hogy az osztalékot arra használja-e fel, hogy többet közlekedik autóval, vagy növeli más termékek fogyasztását, kezdve a barátokkal való ebédeléstől az új cipő vásárlásáig. A közösségi együttlét és az új cipő az ösztönzője annak, hogy kevesebb benzinfogyasztás jellemezze az autóst. Ezt nevezik a közgazdászok helyettesítő hatásnak.
Ily módon a karbonosztalék arra ösztönözné az embereket, a nagy cégeket és a kormányzatokat, hogy fokozatosan fogják vissza a karbonintenzív fogyasztásukat, és olyan tevékenységek és beruházások felé mozduljanak el, amelyek csökkentik az emissziót. Ugyanennyire fontos szempont az is, hogy a karbonosztalék megvédené a szegényeket. Egy direkt karbonadó magától értetődően regresszív jellegű, mivel ugyanakkora költséget ró a szegényekre, mint a gazdagokra. A karbonosztalék azonban megfordítja ezt a hatást, mivel minden egyes dollár, amely visszakerül az emberekhez, jóval nagyobb értékű egy alacsony jövedelmű háztartásnak, mint egy gazdag háztartásnak.
Továbbá a gazdagok azok, akik körberepülik a világot, hatalmas házaikat fűtik és hűtik, valamint nagy üzemanyag-fogyasztású sportautókat vezetnek. Miután jóval karbonintenzívebb életmódot folytatnak, mint bárki más, ezért egy főre vetítve jóval nagyobb mértékben járulnának hozzá a karbonosztalékhoz. Még fontosabb azonban az a tényező, hogy a karbonosztalék rendszerébe jóval többet fizetnének be, mint amennyit visszakapnának onnan, miközben az amerikaiak legszegényebb 60 százaléka többet kapna vissza, mint amennyit befizetne.
Összefoglalva a fentieket, kijelenthető: a karbonosztalék a döntően gazdag jelentős szennyezőktől venné el és irányítaná át a pénzt a jellemzően alacsony és közepes jövedelmű, kisebb mértékű szennyezést okozó háztartásokhoz. Mindeközben a szén-dioxid-emisszió mértéke csökkenne. A karbonosztalék önmagban a megfelelő irányba tett, okos lépés lenne, ugyanakkor nem váltaná ki a „sárgamellényesek” tiltakozását. Nem szabad azonban azt sem hagyni, hogy elhitessék velünk: ez csodaszer. A klímaváltozás kérdésében ugyanis ilyen nem létezik.
Copyright: Project Syndicate, 2019
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.