A mesterséges intelligencia (MI, vagy angolul AI – Artificial Intelligence) egyre jelentősebb helyet tölt be a mindennapi életünkben is, de várhatóan ez a tendencia a jövőben nagyságrendekkel erősödni fog. Hétköznapi életünkben már ma is digitális asszisztensek segítik a munkánkat, chatbotok képezik a világhálón az ügyfélszolgálatok első vonalát, adatbányászaton és viselkedésimintázat-felismerésen alapuló reklámtartalom-szolgáltatók küldik a legcsábítóbbnak ítélt hirdetéseket, a cégek a közösségimédia-monitoring segítségével figyelik, hogy a brandjuk hogyan teljesít. Részvényeinket a tőzsdéken automatikus kereskedőágensek adják-veszik, a bankok mesterséges intelligencia segítségével állapítják meg a hitelképességünket. Forgalomszervezési intelligens rendszerek szabályozzák a közlekedési lámpák időzítését, avagy autóink maguktól parkolnak be a járda mellé. Egészségügyi diagnosztikai szakértői rendszerek igyekeznek minél pontosabb kórképet meghatározni, és betegségeinkre szedett gyógyszereink is digitális szimulációs kutatás eredményei.

Fotó: Shutterstock

Mindezekből már sejthetjük, hogy a mesterséges intelligencia gazdasági súlya is óriási léptékben növekszik.

A McKinsey nemzetközi tanácsadó cég szerint „a mesterséges intelligencia 2030-ra a világgazdaság 16 százalékához járul majd hozzá”.

A mesterséges intelligencia megjelenése és a hétköznapi életünkbe való beszivárgása azonban különféle típusú dilemmákat vet fel. Ezek az etikai, a polgári jogi és a szellemi tulajdoni jogi vetületei a technika alkalmazásának.

Etikai dilemmák

Az etikai dilemmák jellegét kiválóan szemlélteti a közismert Troley Problem, mely egy egyszerű, de drasztikus megoldandó döntési helyzet elé állítja az embereket és a jövőben a mesterséges intelligenciákat (például az önvezető autókat vezérlő MI-t). 

Képzeljük el, hogy egy hegyi úton haladunk egy önvezető autóval, amely gyorsan közelít egy keskeny alagúthoz. Közvetlenül az alagútba lépés előtt egy gyermek megpróbál átfutni az úttesten, de a sáv közepén megpillantja a sebesen közeledő autónkat, és ledermed, elzárva ezáltal az alagút bejáratát. Az autónak két lehetősége van: elütni és megölni a gyereket, vagy félrerántva a kormányt az utasokat öli meg a mélybe zuhanva vagy a sziklának csapódva. Hogyan reagáljon az autó? És mi a helyes válasz akkor, ha a szerpentinkanyarból kikerülve nem egy gyermek, de egy egész óvodáscsoport masíroz felénk? Mi lehet a helyes döntés?

A kérdésre adott válasz nagymértékben függ az esetben szereplők nézőpontjától és érdekeitől.

A törvényhozók mindig a társadalmi érdeket veszik alapul, mely esetben a legkevesebb haláleset/sérültszám és az anyagi kár minimalizálása a cél. Azaz a második esetben az autóban ülők kárára kellene döntenie az autónak, hogy az össztársadalom érdekeit szem előtt tartó jogi etikának megfelelhessen. Ugyanakkor a gépjárműgyártók profitérdekelt vállalkozások. Ki vásárolna olyan autót, amely az érte kifizetett nem kevés vételár ellenében nem minden esetben a gépkocsiban ülők életvédelmére tekintettel dönt?

Polgári jogi dilemmák 

Ezeken túl további, akár a rendeltetésszerű használathoz kapcsolódó hátulütők, de akár visszaélésszerű, rosszindulatú felhasználási jelleghez kapcsolódó (hackeléses) esetek is előfordulhatnak. Ez egy igen problematikus területet nyit meg, a felelősség kérdését. Ha teret nyer a mesterséges intelligencia, előbb-utóbb hibák is bekövetkeznek majd vele kapcsolatosan.

Ha a gépet jogképes szereplőnek ismernénk el, ezáltal számonkérhetőség, perelhetőség, kártérítési fizetési kötelem is keletkezne.

Ezzel együtt is igen bonyolult kérdés annak kiderítése, hogy kinek és milyen mértékben kellene felelnie egy hasonló esetben: a kormánykeréknél ülőnek, aki nem avatkozott be, hogy elkerülje a  balesetet; az öntanuló önvezető szoftver programozójának; a logikai algoritmus megtervezőjének; netán az öntanulásért felelős tesztkörnyezet kidolgozójának; esetleg az autógyártónak, amely a rendszert a gépjárműbe beépítette, és nem győződött meg kellőképpen annak balesetmentes működési feltételeiről? 

Hasonló problémákat vet fel az MI-vel kapcsolatban az átláthatóság kérdése. Amint a rendszer öntanulási és saját evolúciós fejlődése révén önálló döntési logikákat fejleszt ki, azt felül kell tudnia, és felül is kell vizsgálnia valamiképpen, hogy biztosítva legyen a megalkotásának céljával való egyezőség. Tudnia kell a digitális közigazgatásnak például, hogy a juttatásokat, segélyeket, netán a pályázati forrásokat a leendő adminisztratív mesterségesintelligencia-rendszerek az eredeti célnak megfelelő rászorultsági, jogosultsági vagy meritokráciai alapon az érdemi sorrend logikája mentén osztják-e ki.

Szellemitulajdon-jogi dilemmák

MI mint szerző, feltaláló: Az első kérdés, amely rögtön eszünkbe juthat, hogy vajon a mesterséges intelligencia hozhat-e létre bármilyen alkotást. Ha műalkotásra gondolunk, úgy lehet-e szerző, ha pedig műszaki megoldásra gondolunk, úgy lehet-e feltaláló? Mivel a római jogi alapvetés értelmében jogalany csak ember lehet, így ennek szellemi tulajdonra vonatkozó érvényesítése is kimondja, hogy szerző csak emberi lény lehet. Tehát az MI nem lehet alkotó, így szerzői művet sem hozhat létre. Ugyanezen okokból utasítják el szisztematikusan a hatóságok is azokat a műszaki megoldásokra vonatkozó szabadalmi bejelentéseket, melyekben feltalálóként nem természetes személyt, azaz nem emberi lényt neveznek meg. 

MI-rendszerek betanításához felhasznált szerzői művek: Az MI-rendszereket is be kell tanítani, hogy a tesztkörnyezetben több tíz- vagy százezer tanulópéldán keresztül létrejöjjön a hasznosságát megalapozó egyedi szinaptikus logikai hálózata.

Az MI-rendszer betanítása során felhasználandó töméntelen szerzői jogi védelem alatt álló alkotás (fotó, videó, szöveges tartalom stb.) újabb kérdést vet fel. Nevezetesen, hogy ezen rengeteg szerzői mű felhasználása után az MI „tanárának” jogdíjat kellene fizetni, ami ellehetetlenítené az MI-technológiák alkalmazását.

Ám  az utóbbi években megváltozott jogszabályi környezet ebben a körben mentességet biztosít, vagyis amennyiben az MI betanításának céljából használják fel a védelem alatt álló szerzői műveket, nem kell jogdíjat fizetni.

Az MI szabadalmazhatósága: A mesterséges intelligencia szabadalmi oltalmazhatósága is egy érdekes kérdés. Az ilyen rendszerek elsősorban módszertani jellegűek, hisz számítógépes algoritmusokban, az ezeket leképező szoftverekben és adatokban öltenek testet. Az adatok eleve ki vannak zárva a szabadalom oltalmi köréből, és az üzleti módszerek és absztrakt matematikai eljárások sem oltalmazhatók, sőt a szoftverek sem szabadalmazható találmányok önmagukban.

Szoftverek kizárólag olyan jellegükben részesíthetők szabadalmi oltalomban, amennyiben valamilyen műszaki rendszer részeként műszaki hatást váltanak ki, számítógéppel megvalósított találmány formájában.

Azaz lényegében egy oltalmazható számítógéppel megvalósított találmánynak definíció szerint minden esetben tartalmaznia kellene hardver-, szoftver- és esetleg firmverelemeket is. A pusztán absztrakt komputatív tevékenységet megvalósító szoftver ezt az elvárást nem elégíti ki, így szabadalmi oltalomban sem részesíthető. Ugyanakkor műszaki hatással rendelkező megoldás részeként már szabadalmazható lehet.

Az MI az egész szabadalmi rendszer alapkoncepcióját is felforgató veszélyt rejteget, amely a feltalálói tevékenység meghatározásával, értékelésével kapcsolatos, a szabadalomképesség alapkérdését feszegeti. Jelenleg a szabadalomképesség kritériumát jelentő trivialitáson túlmutató feltalálói nívót a szakmában jártas szakember tájékozottsági, ismeretszintjéhez viszonyítják. Ám az MI képességeit figyelembe véve az emberi agy képessége szabta határ mint a feltalálói nívó zsinórmértéke helyett immár egy jóval szélesebb körű gépi adatbányászaton alapuló iparági merítés állna a szabadalomképesség elvi „szakértői” mércéje helyébe. Az előbb felvázolt alapkoncepció viszont hibás, összevetve az ember és a mesterséges intelligencia adatfeldolgozáshoz való képességét.

Mint látszik, nem egy kérdést vet fel a mesterséges intelligencia megjelenése, elterjedése és fejlődése. Igen komoly műszaki, gazdasági és jogi dilemmák feszülnek egymásnak a témakörben. A mesterséges intelligenciára vonatkozóan szokták megjegyezni, hogy Amerika fejleszti, Kína bevezeti, Európa pedig szabályozza. Ebben a mottóban tetten is érhető a mesterséges intelligenciával szemben kialakítható háromféle hozzáállás: a pusztán tudományos-műszaki szempontok, a kizárólag gazdasági szempontú hozzáállás és az etikai viszonyulás. Hogy a jövőben melyik válik uralkodóvá, még a – tán nem is olyan távoli – jövő zenéje.