Küszöbön a fúziós erőművek? Nem is kicsi azoknak a kétkedőknek a tábora, akik az egész ígérgetést leginkább Godot-jelenségnek tartják. Szerintük a hívők, az érdekeltek, akárcsak Vladimir és Estragon, egyre újabb és újabb reményeket táplálnak. Ám a különbség az, hogy ez a Godot-ra várás sok-sok éve jó sok pénzt, dollármilliárdokat nyel el.
Miről beszélek? Nos, a teljesen tiszta, káros kibocsátások nélküli és akár hatalmas nagyságú energiát is kibocsátani képes fúziós energiatermelésről.
Ma már úgy tetszik, lehet, hogy Godot végre megjelenik. És mit hoz? Áldást, bőséget, avagy ezek mellé akár súlyosnak is tekinthető gondokat?
De félre a metaforákkal! Mert amiről szólok, a fúziós energiatermelésről, annak ötlete és története csaknem nyolc évtizedre nyúlik vissza. 1951-ben két tudósóriás, történetesen a szovjet hidrogénbomba kidolgozásának vezető elméi, Igor Tamm (1895–1971) és Alekszandr Szaharov (1921–1989) jött rá, hogy a bombában alkalmazott fizikai jelenséget, vagyis az atomok egyesítéséből keletkező óriási energiát szabályozott körülmények között óriási mágneses gyűrűk között létrehozott plazmából is ki lehet nyerni. Méghozzá a magbomlásos, tehát a jól ismert mai atomreaktorok melléktermékei – sugárzó hulladékok – nélkül. Ráadásul lényegében az üzemanyagok sem fogynak ki, mint például az urán.
A Szovjetunió mellett rövidesen több fejlett országban is elindultak kutatások. Mi több, 2006 végén nagy nemzetközi együttműködésben, franciaországi telephellyel létrehozták a Nemzetközi Kísérleti Termonukleáris Reaktornak (ITER) nevezett közös kísérleti programot. Rossz nyelvek szerint ennek a programnak van egy alapvető jellegzetessége: tíz évvel későbbre nagy sikert jósolnak, amit akkor újabb tíz évvel meg is hosszabbítanak. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a drága és nagy programból jó néhány hasznosítható melléktermék keletkezik, hasonlóan a hadiiparhoz vagy az űrkutatáshoz.
Úgy tűnik azonban, hogy napjainkra jelentős fordulat áll be.
Ugyanis immár – mondhatni, hogy seregnyi – vállalkozás is beszállt. Egy angliai helységben, Culhamben például, ahol már 1983 óta működik a JET (Közös Európai Tórusz), egy jelentős kanadai vállalat, egy új épületben fogja üzemeltetni a fúziós demonstrációs programját, amelynek a jelentősége, hogy mintegy 70 százalékban már egy valódi, működő erőműnek lesz a prototípusa. Jó hír, hogy sorolhatók mások is, hasonló vagy közelítő sikerrel, vagyis immár nem csupán tudományos kísérletekkel, hanem a gyakorlati alkalmazás lehetőségeivel. Ugyancsak Culhamben egy brit vállalat, a Tokamak Energy is bejelentette, hogy akár jövőre már bemutatnak egy 25 százalékos prototípust.
Természetesen az USA-ban is jelentős erőfeszítésekről számolnak be különböző vállalkozások, Bostontól Los Angelesig. Nagyon ígéretes, hogy immár konkrét alkalmazásokat felvállaló ígéretekről számol be a FIA (Fusion Industries Association), amely, mint a nevéből is kitűnik, ipari résztvevők egyesülése. Optimista megnyilvánulása a mintegy negyven tagot egyesítő szervezetnek, hogy ők, vagyis a tagvállalataik a laborokból immár a villamos hálózatokra léphetnek át. Ráadásul az erőműveiket olyan berendezésekkel fogják működtetni, amelyek kisebbek és főleg megbízhatóbbak lesznek, mint az ITER-é. Ezt a bázist az USA energetikai minisztériuma gúnyosan egy eddig igazán nem csekély pénzt, 65 milliárd dollárt felemésztő behemótnak titulálta. De mitől ered a FIA és tagjainak ez az optimizmusa? Többek között abból, hogy újfajta anyagokat és főleg technológiákat alkalmaznak, ráadásul egyszerűbb kivitelben. Többnyire megállapodnak abban, hogy az ő termékeik már nem kísérleti berendezések lesznek, időterveket is alkalmaznak, ahogyan az a piacra dolgozó vállalatoknál szokásos. Hogy konkrétumot is említsünk, a terveik szerint a valóban döbbenetesen közeli késő húszas éveket emlegetik a tényleges üzemeltetésre. A megcélzott teljesítményeket is impozánsoknak mondhatnánk, hiszen végül is első termékekről szólnak. Tehát esetleg a 200, sőt akár 400 megawattot is elérhetik, amik szép értékeknek tűnnek, mivel mégiscsak prototípusokról van szó. Amellett nem hiányoznak a szenzációs, ám igencsak korai bejelentések sem. E weboldal olvasói talán még emlékeznek rá, hogy tavaly év vége felé beszámoltam egy „szenzációs” angol eredményről, amely nem tokamakot, hanem lézert használt. Csakhogy ennél a fúzió igen rövid ideig tartott, ráadásul a Q érték is mindössze 1 százalékot mutatott. A Q rendkívül fontos arány, azt mutatja, hogy a fúziós berendezés működéséhez szükséges betáplált energiához képest mennyivel több (vagy esetleg kevesebb) jön ki eredményképpen.
Természetes, hogy az eredményeket mindig kísérhetik kisebb vagy akár végzetes kudarcok. Különösen áll ez a tétel az olyan merőben új technológiára, mint a fúziós energiatermelés.
Mégis nagy reményeket ébreszthet, hogy immár negyvennél is több vállalat vesz részt a fúziós energiatermelés megvalósításában.
Egykori kutatóként természetesen jól tudom, hogy a kutatás, mi több, az alapkutatás rengeteg buktatóval, többszöri iterációval és bizonytalanságokkal jár. Ám ha megvalósul, akkor igen jelentős eredményeket érhet el. A mostani mintegy negyven vállalat is sok évtizedes kutatási munkát tud majd hasznosítani, nem csekély – sőt, igencsak nagy – pénzráfordításokkal. Vagyis a nagyon jelentős finom agymunka mellett igen jelentős beruházásokkal és működési-fenntartási összegekkel.
Örvendetes, nagyon biztató eredményekről olvashattunk. Ám a keletkező gondokról, a mindig megjelenő káros melléktermékekről, esetleges kibocsátásokról később, a hosszas és tömeges alkalmazások során fogunk értesülni, mert törvény, hogy nincs technikai eredmény melléktermékek, sőt káros hatások nélkül.
