Közoktatás: se képzés, se minősítés, akkor mit akar a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete?
Főleg akkor nem, ha minden oktatást érintő kérdésre azonnali tiltakozásba kezd a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ). Szerdai közleményükben a minisztérium által a nevelő-oktató munka során alkalmazott tartalomszabályozók ismeretéről szóló képzés ellen lépnek fel, szerintük ennek elvégzésével a pedagógusok teljesítményének sem minőségi, sem mennyiségi növekedése nem várható. Nyilván szakmai érveknek kellene ezt tekintenünk, de mivel a PDSZ nagyjából soha semmiben, vagy alig értett egyet az elmúlt években a kormányzattal, nem tévedünk nagyot, ha inkább a rendszeres politikai akciónak tekintjük.
De nézzük onnan, milyen üzenete van annak, ha a pedagógus-szakszervezet rendszeresen tiltakozik a képzések és a minősítési rendszer ellen. A pedagógusfórumokban fortyogó indulatokat kelt évek óta, ha a minősítésről szó esik. Miközben ötéves mélyponton vannak a magyar érettségi eredmények.
Azok tiltakoznak a rendszeres minősítés ellen, akik naponta minősítenek gyerekeket, hol lelkiismeretesen, hol elnagyolt mozdulatokkal, húznak le és húznak fel jegyeket, különböző, ki nem fejtett okok miatt. Azok tiltakoznak a minősítés ellen, akik csak 91 százaléktól adnak ötöst a 9 évesnek is. Ezt meg a szülői csoportokban lehet olvasni, és ez is egy releváns olvasat.
A minősítés és a képzés ellen ezer okból lehet tiltakozni, lehet értelmetlennek nevezni. A HR-tudományok egyik alapvetése, hogy a munkavállaló eleinte mindig ellenáll minden újításnak, nem feltétlenül érti meg, miért fontos a munkájához a képzés, és azt sem kedveli, hogy a munkáját rendszeresen minősítik. De le fogják nyomni a torkán, mert a szervezetet úgy lehet fejleszteni, a minőséget úgy lehet biztosítani, ha ellenőrzik és értékelik a folyamatokat és a szereplőket. Nincs más.
Multinacionális vagy vállalati környezetben akár havonta, de negyedévente biztosan, egybevetve a kitűzött fejlődési célokat az elérttel, önértékeléssel és így tovább. A szülők ezt tudják, nagy részük számára természetes, minden munkahelyükön minden pozícióban megmérettetnek. Miközben ők félévente 10 percben kérdezhetik a tanárt a fogadóórán. A szülő persze, hogy jön ahhoz, hogy minősítsen, a minisztérium meg végképp ne ellenőrizzen és akarjon értékelni, ez a PDSZ üzenete.
A közoktatás munkavállalóit miért nem lehet megmérni?
Miért gondolják a munkaerőpiac ezen szegmensében, hogy „érinthetetlenek”, az ő munkájukat nem lehet „csak úgy” értékelni, miért rossz szerintük minden bevezetett értékelési, minőségbiztosításra irányuló rendszer? Diplomás emberek hogyan gondolhatják azt, hogy a szakmai autonómia az, hogy senki ne szóljon bele a munkájukba? Egy orvos vagy egy mérnök gondolhatja ezt?
Csak annyit kellene tenniük, hogy megkérdezik a felsős tanítványaikat, hogyan látják őket. Ha mernék.
A mai tizenévesek a rendkívül széles világlátásuknak köszönhetően – lehet, hogy nem sorolják fejből a Jókai-összest, de ezerszer többet tudnak a világról, mint a szüleik és tanáraik ennyi idős korukban – nagyon világosan be tudják árazni a tanáraikat és a szüleiket is.
Ha megkérdezzük őket, nagyon pontosan meg tudják mondani, kitől kapnak minőségi oktatást, ki teljesít 90 százalék felett. A saját környezetemben 10-ből egy tanárra szokták mondani, esetleg kettőre. Nem statisztika, nem mérvadó, de azért nem söpörném le. Vekerdy Tamás mindig azt mondta, legyen a szülő a gyerek cinkosa. De akkor mi marad a tanár tekintélyéből? Szülőként szeretném, ha maradna, de ehhez nem én kellek.
Azt írja a PDSZ: valódi oktatási reformokra van szükség, melyek keretén belül a pedagógus-továbbképzési rendszer ténylegesen a 21. századi igényeket szolgálja ki, illetve kihívásokat oldja meg. Értem, persze. Csak közben meg azt látom, azt hallom a szülőktől, azt olvasom a fórumokban – tisztelet minden egyes kivételnek – napi szinten meg 20. század közepi módszerekkel folyik az oktatás, az értékelés, a nevelés, a gondolkodás. A beszélgetésekből a gyerekek leszűrik, hogy koros tanáraiknak fogalmuk sincs, tanítványaik mit néznek, milyen kultúrát fogyasztanak, és az mit mond a világról. Összetett a probléma, nem most fogjuk megfejteni.
Csak tegyük fel a kérdést, a mai digitális kultúrát csak részleteiben ismerő tanárok vajon hogyan fogják fogadni a szakszervezet által javasolt 21. századi módszereket? Amellé felsorakoznak rögtön, tele lesznek ötletekkel? Ahhoz nem kell majd rengeteg képzés? A tanároknak nincs szüksége élethosszig tartó tanulásra?
