A Super Bowl, a tortillacsipsz és a blockchain

Nem hozott különösebb izgalmakat a 2025. évi Super Bowl: a Kansas City Chiefs gyakorlatilag „labdába sem rúgott” a Philadelphia Eagles ellen. A világ egyik legnézettebb sporteseményének nézői az idén nem rágták le a körmüket az izgalomtól – tortilla csipszből azonban annál több fogyott a tévékészülékek előtt. Piacelemzés szerint az amerikaiak a Super Bowl hétvégéjére csak a kukoricaalapú finomságból mintegy 17 ezer tonnányit vásárolnak. Ez nagyjából a kétszerese az Eiffel-torony tömegének. Ennek fényében nem is olyan megdöbbentő a Market Research Future becslése, amely szerint a tortillacsipszek piaca 2024-ben 38,3 milliárd dollár volt, és 2032-re elérheti az 56,6 milliárd dollárt, ami nyolc év alatt nagyjából 5 százalékos éves növekedésnek felel meg.

A népegészségügyi vonatkozásoktól nagyvonalúan tekintsünk most el, inkább nézzük, hogyan is készül a világ egyik kedvenc rágcsálnivalója! Maga a tortilla mexikói eredetű, de a tömeggyártás természetesen amerikai fejlemény, amely a múlt század 40-es éveiben, Kaliforniában indult meg. A gyártás azóta – mint a fenti számok mutatják – a szó legszorosabb értelmében ipari méreteket öltött. Az alapanyagul szolgáló (általában sárga) kukoricát forró meszes vízben áztatják (ezt nevezzük nixtamalizálásnak), ami nemcsak fertőtleníti, de az állagát is javítja. Alapos tisztítás után a kukoricát megőrlik, majd víz és só hozzáadásával elkészül a tulajdonképpeni tortilla-alapanyag, a „masa” (ami spanyolul „tésztát” jelent). A vékonyra nyújtott tésztából kivágott háromszögek néhány másodpercre egy több mint 300 Celsius-fokos kemencébe kerülnek, ahol a forróság miatt apró buborékok keletkeznek bennük, kialakítva a jellegzetes tortillatextúrát. Következik egy rövid (nem egész egyperces) mártózás a 185 fokos kukoricaolajban – az egyenletes sütést biztosító állandó forgatás mellett –, és már „csak” az ízlés szerinti fűszerezés, a hűtés, az adagolás és a csomagolás van hátra.

A tortillacsipsz nem a legbonyolultabb étel, de a hatalmas mennyiség miatt a gyártókra is az automatizáció és a fokozott felelősség hárul. Szigorú élelmiszer-biztonsági előírásoknak kell megfelelniük, ráadásul transzparens módon, a gyanúnak még az árnyékát is elkerülve. Ez nem kis feladat, és nem csupán a snackgyártókat, de az élelmiszeripar valamennyi szereplőjét érinti. A léc pedig egyre magasabbra kerül, amit az is mutat, hogy a gyártók több mint fele évente legalább egyszer „belefut” egy termékvisszahívásba.

A kontinenseken átívelő érték- és beszállítói láncok valós idejű nyomon követése olyan kihívás, amelynek – mondanom sem kell – csak a legújabb technológiák csatasorba állításával lehet megfelelni. Az élelmiszer-alapanyagok szállítása során például rendkívül fontos a megfelelő hőmérséklet biztosítása – ezt szenzorokkal és IoT-kapcsolatokkal ellenőrizhetjük, csakúgy, mint a termeléssel, a gyártással, a csomagolással és a logisztikával összefüggő paramétereket.

A követelményeknek való megfelelésről pedig maga a vásárló/fogyasztó is könnyedén meggyőződhet: elég, ha beolvassa a csomagoláson lévő QR-kódot, és már ellenőrizheti is a termék útját az alapanyagok előállításától az áruház polcáig. Ha pedig mégis probléma adódik, akkor nemcsak a hibás láncszem azonosítható gyorsan, de az is, hogy pontosan mely szállítmányok érintettek, ezáltal a visszahívásból eredő veszteség minimálisra csökkenthető.

A beszállítói láncok, a gyártási folyamat, a szállítás és az esetleges újrahasznosítás lehetőségeinek nyomon követésével új szintre emelkedhet az élelmiszer-ellátás biztonsága. A tortillacsipsz rajongói pedig nyugodtan mártogathatják kedvenc snackjüket a salsaszószba, az izgalomról (jó esetben) a focisták gondosodnak.