A japán kísérlet
Abe Sinzo miniszterelnök új kormányának forradalmi gazdaságpolitikájából olyan kezdeményezések fakadnak, amelyek némelyikét korábban ésszerűtlennek, hihetetlennek, vagy éppen nemkívánatosnak nyilvánították. A hagyományos fiskális élénkítés keretének duplájára emelése és a széleskörű strukturális reformok a legnagyobb gazdaságpolitikai kísérletet jelentik Japán második világháború utáni történetében.
A tisztségviselők elkötelezettek a mérhető célok és tételek mellett. A japán jegybank havonta 75 milliárd dollár értékben vásárol értékpapírokat, és sok évnyi defláció után 2 százalékos inflációs célt tűzött ki, amelyet két éven belül el akar érni.
A pénzügyi piacok gyorsan reagáltak. A japán tőkepiac 55 százalékkal erősödött azóta, hogy a paradigmaváltás megjelent a befektetők radarjainak képernyőjén. A jen ezzel párhuzamosan gyengülni kezdett, és még a küszködő euróval szemben is több mint 20 százalékot veszített értékéből. Mindez a gazdaságpolitika transzmissziós mechanizmusának része. A részvénypiacok erősödése a belföldi befektetőknek kedvez, növelve annak valószínűségét, hogy többet költenek („vagyonhatás”). Ettől újjáéledhetnek a vállalatok „állati ösztönei” is, bővülnek a beruházások, új üzemek épülnek, és emelkednek a bérek is.
Ez természetesen ugyanaz a mechanizmus, amelyet a Fed alkalmaz közel 3 éve annak érdekében, hogy az USA gazdaságát felpörgesse A makrogazdasági eredmények rendre elmaradtak a várakozásoktól, és alapos okunk van feltételezni, hogy a monetáris politikának Japánban ennél is nehezebb dolga lesz, ha lendületbe akarja hozni a gazdaságot.
Az öregedő japán társadalom mind a vagyonhatás, mind az állati ösztönök hatását visszafogja. A rendelkezésre álló források rugalmassága kisebb, mint az USA-ban, a kamatok már eleve alacsonyak, a deflációs várakozások pedig lehorgonyzottak, ezért a magas államadósság miatt a nemszándékolt következmények kockázata potenciálisan magasabb.
A 238 százalékos GDP-arányos államadósság miatt akadnak, akik attól tartanak, hogy gazdasági-pénzügyi problémákat okozhat, ha a gazdaságpolitikai kísérlet következtében a privát szektor kiszáll a japán befektetésekből. Ez nem jelenti azt, hogy a „forradalom” szükségszerűen kudarccal végződik, csupán azt, hogy a Bank of Japan lépései – legyenek mégoly szükségesek – bizonyosan nem elégségesek ahhoz, hogy az országot elindítsák a kilábalás útján.
Ahhoz, hogy a japán kísérlethez elkerülje a korábbi buktatókat, két további feltételre is szükséges: a strukturális reformokra mellett annak nemzetközi elfogadására, hogy a jen leértékelésére valóban szükség van, hogy a globális piaci részesedés emelkedése révén a japán belföldi dinamika hatása erősebb lehessen. Az első a japán polgárok és választott vezetőik kezében van. A szükséges reformok meghozatala nem lehetetlen, de a kormány feladatmegoldó képességét éppúgy próbára fogja tenni, mint a választópolgárok hajlandóságát arra, hogy a hosszabb távú haszon ígérete fejében elviseljék a közvetlen kellemetlenségeket.
De vajon a világ többi része elfogadja-e Japán bátor kísérletét, vagy védekező lépéseket tesz, és megpróbálja akadályozni a transzmissziós mechanizmus működését? Az első jelek kedvezőek, de a végső döntés még nem született meg.
Az érintett országok közül többnek nem volt még elegendő ideje reagálni: sem azok, amelyek elsősorban a kedvezőtlen külkereskedelmi hatásokra (Kína, Dél-Korea, Tajvan, eurózóna), sem azok, amelyek a tőkeáramlás csatornájára (Brazília, Indonézia, Mexikó) érzékenyek. A japán irányvonal hirtelen és erőteljesen változott meg, és az említett országok közül többet saját komplex problémái foglalnak le. Néhány állam – így Brazília, Kína és Dél-Korea – már figyel. Reakcióikat azonban mérsékelte egy Japán siker: a G20-ak tanácskozásán az USA vezetésével olyan kezdeményezés született, amely szerint a szigetország csupán „belföldi eszközöket” használ „belföldi célok” elérése érdekében.
Idő kérdése, hogy a világ többi része is rádöbbenjen: milyen hatást gyakorol rá Japán kísérlete. A pozitív forgatókönyv szerint a Japánban végbemenő strukturális reformok is hozzájárulnak ahhoz, hogy elfogadják a helyzetet: megtorlás helyett saját reformjaik révén kompenzálják a japán irányváltás miatti veszteségeiket. Más szóval, ha az egész torta nagyobb, az mindenkinek jó. A negatív forgatókönyv szerint sem a Japánban bevezetett reformok, sem az érintett országok belső viszonyai nem indokolják a piaci részesedés egy része elveszítésének kockázatát – különösen olyan időkben, amikor sem a globális gazdaság, sem a globális gazdaságpolitika-koordináció nincs ereje teljében. Ebben az esetben fennáll a devizaháború és más, „tedd koldussá a szomszédod” gyakorlatok veszélye.
Egyelőre nem áll rendelkezésünkre elegendő adat, hogy eldönthessük, melyik forgatókönyv valósul meg. Amíg erre várunk, gondoljunk arra, milyen ritkán lehetünk tanúi ehhez fogható gazdaság- és monetáris politikai irányváltásnak.
Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org
