Nincs egyetemes recept a bajokra

A piac csak a hatékonysági problémákat képes kezelni, az egyenlőség biztosításával nem foglalkozik -- állítja William Hsiao közgazdászprofesszor. A Harvardon az egészségügy finanszírozásával foglalkozó programot irányító szakember szerint a szektor sajátosságai miatt az állami és a magánszféra helyes arányú keverékére van szükség. A finanszírozásból kihagyhatatlan a kormányzat: még a piacosításban messzire jutott Egyesült Államokban is az összes egészségügyi kiadás 45 százalékát az állam állja. Ami a szolgáltatások nyújtását illeti, a kormányzat szigorú szabályokat alkothat és rendszeres ellenőrzést gyakorolhat, a többit pedig nyugodtan a piacra bízhatja.



Sok szakértő úgy gondolja, ami működik Nagy-Britanniában, annak működnie kell Indiában vagy Ugandában is, és nem veszik számításba az országok között nem csak az erőforrások, de a humántőke és az intézményi rendszer terén is fennálló különbségeket -- hívta fel a figyelmet a professzor. Pedig követendő példákat az alacsony jövedelmű országok körében is lehet találni. Srí Lanka bruttó nemzeti termékének 3 százalékát fordítja az egészségügyre, míg India 6 százalékát (az OECD-országok többsége 8-10 százalékát). Ennek ellenére a szigetország akár az egészségi mutatókat, akár a páciensek elégedettségét tekintve jobb eredményeket mutat fel nagy szomszédjánál. Ennek magyarázata a struktúrában keresendő. Srí Lankán a megelőzést tekintették elsődlegesnek, így többek között az oktatást. Rendkívül jó eredményeket értek el az anyák higiénés felkészítésében és a veszélyeztetett terhesek korai azonosításában. Pedig a kórházi kezelések aránya alacsony, és a betegek 85 százaléka állami kórházakba kerül.



Egészen más jellegűek a gazdag országok problémái. A nyugdíjreform szorításában az elöregedő társadalmak hajlamosak megfeledkezni róla, hogy az idősek arányának emelkedésével az egészségügyi rendszerek is folyamatosan növekvő nyomás alá kerülnek -- utal rá a Dresdner Bank elemzése. A Reuters által ismertetett írás a német rendszert veszi górcső alá, melyben az egy főre jutó kiadások csak az Egyesült Államok és Svájc szintjét nem érik el. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) a ráfordítások és az eredmények összevetése után mégis csupán 25.-nek rangsorolta az államot idei felmérésében. Az országban, ahol a bruttó nemzeti termék több mint 10 százalékát költik az egészségügyre, a háziorvosok által nyújtott szolgáltatásokat pontokra váltják, és ez alapján történik -- utólag -- a finanszírozás. Hacsak a doktor nem merítette már ki a részére fenntartott keretet. Ez azonban csak a finanszírozási időszak végén derül ki, amikor összeszámolják, az egyes kezelésekből mennyit végeztek, és mennyire jut pénz. Így aztán az is előfordulhat, hogy az orvos nem kapja meg egyes szolgáltatásainak ellenértékét. A kórházak helyzete hasonló. Közben a vita arról folyik, mekkora összegnél kellene felállítani a költségvetési korlátot, milyen módszerrel számolják a kockázatkiegyenlítési pótlékokat, illetve mely készítmények szerepeljenek a pozitív és negatív gyógyszerlistákon, ahelyett, milyen átalakításokkal növelhetnék a rendszer hatékonyságát.



A verseny egyik lehetséges formája az "integrált gondoskodás" ("managed care"), melyben a szolgáltatás nyújtója és finanszírozója egyazon szervezet, azaz a piacon tevékenykedő biztosítók orvosokkal és kórházakkal állnak szerződésben. Az Egyesült Államokban a kilencvenes évek elején népszerűvé vált megoldás nagyon sikeresnek bizonyult a költségcsökkentésben, ám egyre több kritika éri amiatt, hogy sok páciens szerint olykor orvosilag indokolható intézkedések maradnak el pénzügyi megfontolásokból. Az Egyesült Államokat ilyen veszélyek egyelőre nem fenyegetik. Az amerikai egészségügyi rendszer azonban messze nem univerzális: az amerikaiak egyhatoda nem rendelkezik biztosítással -- ismertetett egy közelmúltban készült felmérést a Financial Times.



A WHO felmérésében világelsőnek értékelt francia egészségügyi rendszernek is megvannak a maga problémái. Pedig a 75 százalékban államilag finanszírozott, 2000 januárja óta univerzális egészségügyi rendszerrel a lakosság kétharmada elégedett, ami igen magas aránynak számít. A társadalom elöregedésével együtt növekvő költségek kordában tartására a diagnosztizált esetek alapján történő átalánytérítés lehetne alkalmas, ám ehhez a kórházi igazgatásnak is több autonómiát kell kapnia. Emellett további erőforrásokat kell biztosítani a megelőzést szolgáló egészségügyi médiakampányok támogatására, illetve a gyógyítókezelésekkel szemben a megelőzőknek nagyobb anyagi ösztönzést kell kapniuk.



Hsiao szerint a magas jövedelmű államok számára Kanada szolgálhat mintaként. Az ország univerzális egészségügyi rendszerében a betegek szabadon választhatják meg az alapellátást biztosító orvost és a kórházat egyaránt, az állam által finanszírozott ellátások nem kirívóan költségesek, és általában a páciensek megelégedésére szolgálnak. A republikánus Heritage Foundation kutatói azonban az amerikai rendszer hiányosságai ellenére is óva intik döntéshozóikat az északi szomszéd gyakorlatának másolásától. Szerintük az állami finanszírozású, szociális alapú rendszereknek szükségszerű velejárója a gyógyászati szolgáltatások adagolása. A páciensek számára nem látható a kezelések valódi költsége, ami túlkereslethez vezet. A problémát valódi árak híján csak az adott mennyiségű kínálat adagolásával lehet megoldani. Ez a gyakorlatban a patikákból hetekre eltűnő gyógyszereket, a műtétre váró betegek számára hónapokig tartó várakozást jelent.



A közepes jövedelmű államok kettős problémával szembesülnek. Az elmaradott országrészekben, szegénynegyedekben még a fejlődő országokra jellemző fertőzésekkel -- például a tuberkulózissal -- kell megküzdeniük, miközben a városokban élő középosztály körében már elterjedtek a magasabb életszínvonalat jellemző betegségek, mint a cukorbaj, a rák, a szív- és érrendszeri megbetegedések. Ezen országcsoport elé Costa Ricát állítja példaként Hsiao, mely állam már régen elkötelezte magát egy egységes finanszírozási stratégia mellett. A társadalom valamennyi rétegét magában foglaló rendszer nem gátolja a szolgáltatások közötti különbségek kialakulását, de mindenkinek garantál egy minimális szintet. A társadalombiztosítás az idő múltával autonómakká alakította a korábban integráns részét képező intézményeket, kötelezve azokat bizonyos szociális funkciók megtartására.



A rendszerváltó országok állampolgárai, akik korábban elfogadták a lehetségesnél alacsonyabb fizetéseket, cserébe élethosszig tartó szociális biztonságot kaptak. A kormányzatok ma már nem képesek ezt nyújtani a lakosságnak. Az átalakuló gazdaságoknak valóban küszködniük kell -- apró, fokozatos, politikailag elfogadható átalakításokat kell végrehajtaniuk, mintsem drasztikus változtatásokat -- vélte Hsiao.

A kormányzat és a magánszektor helyes arányára van szükség az egészségügyben Az egészségügyi rendszerek működése állandó vitatémát ad a szakembereknek és a politikusoknak egyaránt. A tapasztalatok szerint ebben a szektorban a jólét terjedése sem képes felszámolni a problémákat, csupán átalakítja azokat: a forráshiány helyett a pazarlás, a pénzek nem elég hatékony felhasználása kerül a kritikák kereszttüzébe. Munkatársunktól-->