A válságból való kiemelkedés 1998-ig csak néhány országnak sikerült, és feltűnő, hogy a foglalkoztatás visszaesése gyakran kisebb volt, mint a termelésé, ami a munkaerő gazdaságtalan foglalkoztatásának fenntartásáról árulkodik. Részletesebben azonban a tanulmány nem az egész évtizeddel, hanem a fellelhető mikroökonómiai adatok miatt csak az 1994--99 közti időszakkal foglalkozik, ezért a továbbiak csak 15 volt szovjet tagállam, 6 közép-európai ország, 3 volt jugoszláv tagállam és Albánia gazdaságának erre a szakaszára vonatkoznak.
A bruttó hazai termék átlagos évi növekedésének táblázatát Albánia és (még mindig) Lengyelország vezeti, ami az egykori vasfüggönytől keletre élő olvasók figyelmét e sokat idézett sikermutató csalfaságára hívja fel: Albániában a piramisjátékok utáni összeomlás, Lengyelországban pedig a körülbelül 1970-től 90-ig tartó visszaesés volt az, amelyhez a növekedést mérik, a többi országban pedig a szocializmus utolsó évéhez. A tanulmány ezután az infláció és a költségvetési hiány alakulásáról számol be. Az előbbi mutatója szerint az olyan országok jók, amelyek igen kétes reformeredményeket mutathatnak fel: Horvát-, Csehország, Szlovákia és Macedónia, az utóbbi indexeinek sorában viszont azok az országok tolakodnak előre, amelyek még a kommunista érában elzárkóztak a kapitalista mézesmadzagtól.
A külgazdasági teljesítménynél a kölniek egyaránt törődnek a fizetési mérleg folyó számlájának egyenlegével, a kivitellel és a külföldi közvetlen beruházásokkal. E három adatsorból képzett mutatóban Magyarország vezet. A három mutató közötti logikai összefüggés ellenére, vagy épp ezért, ebben a táblázatban is találunk olyan furcsaságot, hogy Szlovénia és Fehéroroszország egyenlő pontszámot kapott. A két ország a külföldi közvetlen beruházások nemzetgazdasági jelentősége terén körülbelül azonos szinten áll. Oroszországnak és Szlovéniának az exportrészaránya közepes, de fizetési mérlegük egyedül zárult pozitív számmal ebben az időben. Az oroszok feltehetően éppen törleszteni tudtak, a szlovének pedig -- talán hála az ezeréves függésnek -- valószínűleg a legversenyképesebb iparcikkekkel büszkélkedhetnek (a vámszabad területi árukat nem számítva).
A tanulmány írói ezután a felsorolt növekedési, áremelkedési, költségvetési és külkereskedelmi mutatókból összefoglaló makroökonómiai sorrendet képeztek, amely szerint az első Csehország, ezután jön Horvát-, Észtország, Szlovákia s vele azonos szinten Szlovénia -- ahol az egy főre jutó GDP a legnagyobb --, majd Lengyelország, Lettország és Magyarország következik. A figyelembe vett időszak rövidsége erősen leértékeli az előző történeti korszakok sikereinek és balsikereinek örökségét a közvetlen múltéval szemben. Ez a sorrend nem nagyon illik a figyelmes újságolvasók fejében akár a gazdagság, akár a sikeres átalakulás alapján kialakult rangsorhoz.
A szerzők az eltérést a listavezetőknél az állami pénzügyeknek és az inflációnak tulajdonítják, az egész táblázatra vonatkozóan pedig azt írják, a különbségek oka a szocialista korszak eltérő tartama, a természeti adottságok, a mezőgazdasági és ipari hagyományok, az infrastruktúra, továbbá az intézményi és szabályozási keretfeltételek. Végül azután az így kialakult makroszintű sorrendet összevetik az EBRD mikroökonómiai átalakulási mutatóival, amelyek a vállalati reformokat (például privatizáció), a pénzügyi szektor reformját, a piac nyitottságát és az árliberalizálást fejezik ki külön-külön, majd összeadva az 1-től 4,3-ig tartó skálák értékeit országonként. Az így kapott új sorrendet -- amely szerint Magyarország az első -- a makroökonómiai sorrenddel együtt ezután rangkorrelációs elemzésnek vetik alá. Mint az alábbi táblázat szemléletesen mutatja: a két rangsor közötti oksági összefüggés valószínű. A sor rövidsége miatt azonban inkább azt a következtetést lehet levonni, hogy az utolsó hat év csak keveset tudott változtatni az országok történelmileg kialakult helyzetén. A magyar gazdaság irányítói azonban dicséretet érdemelnek.