Rugalmas adókulccsal a stabilitásért
Az inflációt fékező gazdasági intézkedések népszerűtlensége miatt a parlamentáris demokrácia keretei között működő kormányok hajlamosak a választások előtt lazítani a fiskális fegyelmen, s az ennek következtében támadt inflációt a ciklus elején -- kevesebb lelkesedéssel -- költségvetési szigorral korrigálni. Ennek következtében a politika által vezényelt gazdaságpolitika már középtávon aszimmetrikus lesz, az államadósság pedig gyűlik. Ezért alakult ki az a szokás, hogy a nemzeti bankot a kormánytól függetlenítik, így a szűk politikai érdektől mentesen összpontosíthat a pénz értékállóságának megtartására, és alakíthatja a monetáris politika eszközeit, a pénzkibocsátást és a rövid távú kamatlábakat.
Ennek hátránya az, hogy a gazdaságpolitika két eszköztára egymás ellen is működhet, továbbá a monetáris politika hatása lassan terjed tova a gazdaságban, becslések szerint egy év is eltelik, amíg a kiadásokat befolyásolja. A fiskális megszorítás, ha már életbe lép, rövidebb késéssel dolgozik, a kiadások apadása és az infláció csökkenése között is idő telik ugyan el, de kevesebb. A fiskális döntések meghozatala viszont sokkal több időt vesz igénybe, mint a monetáris elhatározásoké. Ha azután a gazdaság hozzászokott az aszimmetrikus költségvetési buzgalomhoz, a deficit miatt a kormányoknak több kölcsönt kell felvenniük, ezért a piacok a kötvénykibocsátás növekedésére számítanak. Ennek hatására a kötvények hozama nő, és a valutaárfolyam esik. A hosszú távú kamatok mozgása azt mutatja, hogy a piac a monetáris politikával egy irányba mozog, míg a fiskálissal ellentétesen.
E "fordított világ" talpára állítása céljából az Ausztráliai Üzleti Tanács (BCA) javaslatot tett a fiskális politika intézményi reformjára. Az OECD új folyóirata Nicholas Gruen megfogalmazásában közli a javaslatot. Először is az átláthatóság és a bizalom növelése céljából új-zélandi mintára rendszeres jelentést kell kiadni a költségvetés helyzetéről a választások táján is, méghozzá nemcsak az állampénztár lebonyolított pénzforgalmát, hanem a már meghozott döntések következményeit is figyelembe véve. Ez mérsékli annak a lehetőségét, hogy rövid távú politikai megfontolások miatt a fiskális politika eltorzul.
A költségvetés konjunkturális szerepének erősítése végett először is meg kell teremteni azt a jegybankhoz hasonló intézményt, amely függetlenként módosíthatná az adózást a demokratikus parlamentáris rendszer sérelme nélkül. Gruen a BCA-ra és más szerzőkre utalva olyan hivatalra gondol, ami garanciát nyújt a fiskális politika megbízhatóságára -- mikrointegritásnak nevezi -- a gazdaság szereplőinek, akár a jegybank mint a makrointegritás őre. A jelenlegi számvevőszékre bízná az említett jelentések elkészítését. Ez független lenne a kormány előrejelzéseitől.
Továbbá ez a szervezet -- amelynek feladatát tulajdonképp a jegybank maga is elláthatná -- a piac bizalmát aláásó költségvetési hiány és infláció megfékezésére az adótörvényekben előírt határok között változtathatna az adókulcsokon egy úgynevezett adóparaméter szerint, méghozzá lehetőleg egyenlő mértékben minden adónemnél. Ausztrál példát idéz: a jövedelemadó legalsó sávjának 30 százalékos kulcsa 0,97 és 1,03 közötti szorzóval változhatna a konjunkturális helyzet szerint az intézmény döntése következtében. A forrásadó kulcsának módosítását az esedékesség előtt néhány nappal kellene bejelenteni. Más esetekben az éves adóbevalláskor lépne életbe a változás. A közvetett adókra is alkalmazni lehetne a rendszert, de a BCA szerint ennek hátrányai nagyobbak lennének az előnyeinél. A rugalmasabb és hitelesebb költségvetési politika jótéteményei nagyobbak volnának, mint a csekély mértékű adókulcsváltozás miatt a cégek számára okozott bizonytalanság.
A kiadási oldalon azonban a független intézmény csak befolyásolná a kormányt, amely a kiadásokról továbbra is maga döntene. De az adópolitikát szem előtt kellene tartania. Ezért a rendszer ezen a téren növelné a pénzügyi fegyelmet. Tulajdonképp az adózásban is a kormány lenne a prímhegedűs, de a független intézmény nyilvánosan figyelmeztetné, ha felelőtlenül döntene. Nemcsak a kormánynak, de az összes politikai pártnak már a választások előtt át kellene térnie a fedezetlen ígéretek helyett a fiskális józanság feltételeinek megteremtését hirdető programra.
