Az állam által befolyásolt pénzügyi szektor

Nem véletlen, hogy valószínűleg csak igen kevesen emlékeznek a kormányprogramnak arra a részére, amely szerint: Magyarországon a privatizáció 1998-ra lényegében befejeződött, a még hátralévő értékesítés során pedig a kormány a tőkepiaci módszereket helyezi előtérbe, ami egyszerre szolgálja a hazai tőzsde fejlődését és az értékesítésből várható bevételek maximalizálását. Az is sokatmondó, hogy az előbbi mellett egyetlen olyan pontot sem tartalmazott a kormányprogram, amely konkrétan a tőke- vagy pénzpiacra vonatkozott volna. A dolgok tehát ezen a területen nyilvánvalóan menet közben alakultak.

Első ránézésre tulajdonképpen jól kezdődött minden. Tétovázás nélkül, a szükséges bekerítő hadműveleteket végrehajtva leváltották Princz Gábor elnök-vezérigazgatót a Postabank éléről. Ezt szakmai alapon sokan már régóta szorgalmazták, akkoriban már köztudott volt ugyanis, hogy a Postabank gazdálkodásával semmi sincs rendben.

Aprócska baki azért akadt a kivitelezés során. Az államnak mindenképpen szüksége volt a Realbank kezében levő Postabank-részvénycsomagra, amit legegyszerűbben felügyeleti biztos kinevezésével szerezhetett meg. A felügyelet intézkedése után a betétesek megrohanták a lassan javuló helyzetben levő bankot. A Realbank ezzel ért csúfos véget. Pórul járt kisrészvényeseket, a pénzük után futó, tüntető kötvénytulajdonosokat hagyva maga után. Az állami szekér tehát, a célra figyelve, mintegy mellesleg egyszerűen legázolta a Realbankot.

Ez a kormányzati magatartás a későbbiekben jellemzővé vált. Nem az Orbán-kormány volt az első, amely rájött: a pénzintézeti szektor feletti hatalom tulajdonképpen az egész gazdaság kézben tartását is jelenti. Azt azonban csak most figyelhettük meg tisztán, hogy ezen a téren mit jelent a szólás: evés közben jön meg az étvágy.

A kormány által újonnan kinevezett vezérkar érezhetően pénzintézetté próbálta alakítani a Postabank elnevezésű fejőstehént, jótékonykodási intézményt és kockázati tőketársaságot. A hitelállomány átvizsgálásakor azonban már felfedezhettünk politikai válogatásra utaló jeleket. A kétes követeléseket kezelő szervezethez átkerültek olyan kölcsönök (például a Bankár Kft.-é) is, amelyeket addig rendben törlesztettek. A "kétes" minősítés ezeknél azt jelentette: nem a kabinet klientúrájához tartozó.

Az ilyen módon is "megtisztított" bank hosszú távú stratégiáján lázasan dolgozott az Auth Henrik (ma az MNB alelnöke) által fémjelzett vezetőség. A "fő cél" a bank privatizálása volt 2-3 éven belül. Ezzel kapcsolatban - a kormányprogram idézett pontja ellenére igencsak halványan - szóba került a tőzsdei értékesítés is. Az állam azonban egy huszárvágással a bank azonnali eladása mellett döntött.

A nyílt versenyeztetés helyett az OTP Bankkal kezdődött exkluzív tárgyalás. Hoszszas tárgyal(gat)ások után sértetten jelentették be: nincs üzlet, az OTP ajánlata nagyon kedvezőtlen. A nyílt értékesítés lehetősége viszont közben valahogy tovaillant. Végül bejelentették: a Postabankot az állam kezében levő Magyar Posta tulajdonába adják.

Időközben a bank vezetői egészen középszintig ismét lecserélődtek. A hozzáértés helyett érzékelhetően a megbízhatóság vált a legfontosabb szemponttá. Csakúgy, mint a Postabanknál jóval nagyobb jelentőségű Magyar Fejlesztési Banknál (MFB). Utóbbi sem azonnal lett egyébként az állam pénzügyi nyúlványa. Fokozatosan, a szükséges törvénymódosításokkal alakították ki a jelenlegi helyzetet. Ma a piaci szervezet címke csupán arra szolgál, hogy az üzleti és banktitokra hivatkozva zárjanak el mindenkit az információktól.

Érdemes azonban visszaemlékezni arra, hogy a Postabank mellett annak idején szóba került az MFB, a Konzumbank, sőt a Magyar Posta privatizációja, esetleges tőzsdei értékesítése is. Ezzel szemben az állami háló egyre szorosabban fonódott köréjük, lassan kibogozhatatlan gúzsba kötve a társaságokat, de talán magát a kabinetet is.

Gyanítható volt, hogy a pénzügyi felügyeletek körüli események is az egész szektor mind erőteljesebb kézben tartását célozzák. Itt azonban vélhetően nem teljesen a kabinet várakozásainak megfelelően történt minden.

1999 őszén az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet elnöke, Tarafás Imre írásban jelezte a kormánynak, hogy a Postabanknál 92 milliárd forintos hiányt lát bizonyítottnak (a hivatalos 158 milliárddal szemben), és az MFB-nél kimutatott 38,5 milliárdos állami tőkepótlás is feleslegesnek tűnik. Az MFB által végrehajtott 26 milliárdos postabanki tőkeemelés ugyanis - érvelt Tarafás - nem számolható el veszteségként, hiszen az erre szolgáló pénzt a bank korábban megkapta az állami vagyonkezelőtől.

Talán nem meglepő, hogy Tarafáséknak menniük kellett. A központosítási törekvéseket tükrözve azután hirtelen összevonták a banki és befektetési, valamint a biztosítási terület felügyeleteit. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) élére meglepetésre Szász Károlyt, az addig nem éppen fényes piaci szerepléséről ismert, állami tulajdonban levő Konzumbank vezetőjét nevezték ki.

Az új legfőbb felügyelő vérebként vetette rá magát a valóban meglehetősen elkanászodott pénzügyi szektor megrendszabályozására. Az elmúlt két évet kemény fellépések jellemezték, miközben új jogszabályok is napvilágot láttak. Többször volt viszont olyan érzésünk, hogy néhány intézkedés csak az események mögötti kullogást jelent.

A felvásárlásokra vonatkozó új szabályokat például a BorsodChemnél (BC) lejátszódott események miatt hozták meg, viharos gyorsasággal. A magyar vegyipari társaságnál az orosz Gazprom érdekeltségi körébe tartozó cégek (például az Írországban bejegyzett Milford Holding) úgy tettek szert befolyásoló részesedésre, hogy kötődésüket az utolsó pillanatig nem fedték fel. Ez a magyar kormány által kifejezetten nemkívánatosnak tartott orosz befolyás azonban csak reflektorfénybe állította a hazai tőkepiacot "bepiszkító", zavaros tulajdonszerzési manővereket. Azokat, amelyeket a felügyelet és az állam, egészen a BC-ügyig, szó nélkül eltűrt.

A tőzsdéhez az állam a négy év alatt egyébként is igencsak rosszul viszonyult. A CW Bankkal kapcsolatos pengeváltások (mint emlékezetes, az MNB bécsi leánybankja - elsősorban nem is Surányi György jegybankelnöksége idején - igencsak jelentős veszteségeket halmozott fel) cseppet sem tettek jót a budapesti börzének. A külföldi befektetők különösen érzékenyek ugyanis a monetáris és a fiskális poltika irányítói közötti viszályra. Márpedig a magyar tőzsdén a forgalom zömét mindig is a külföldiek generálták.

Lehetett volna kissé másképp is. Az Orbán-kormány azonban - elődeihez hasonlóan - ódzkodott az egészségügyi reformtól, és legszívesebben teljes egészében visszacsinálta volna a nyugdíjrendszer piaci nyitását is. A nagy intézményi befektetők között pedig a világban hagyományosan komoly szerepet játszanak a nyugdíjbiztosítók, egészségpénztárak.

A négy év következménye végül: a budapesti tőzsdén sokkal kevesebb részvény forog, és a piaci szereplők száma is erősen megcsappant. A piac pangása miatt kivonult a tőzsdéről az egyik legrégebbi, kisbefektetőket kiszolgáló brókerház, a Debreczeni Kálmán vezette Dunainvest. Tizenegy év után elhagyta a magyar tőzsdét a Credit Suisse First Boston is. Mindezért persze nem hibáztathatjuk csupán a kabinetet, az viszont tény, hogy a kormányzat nemhogy javított volna, hanem még rontott is a helyzeten. Például a gazdasági szereplők életébe való drasztikus kormányzati beavatkozással (gáz-, benzin- és gyógyszerárak), és az adótörvény kedvezőtlen módosításával.

Orbán Viktor miniszterelnök egy nyilatkozatában csekély jelentőségűnek nevezte a magyar részvénypiacot. Mások (sőt enyhébb formában ő is) azonban elmondták: a kormányzatnak az a baja ezzel a területtel, hogy nincs igazán hatása az itteni folyamatokra. Az orbáni éveket figyelmesen szemlélők számára ez éppen elegendő magyarázat.

Az állami törekvések egyébként sem mindig jártak maradéktalan eredménnyel. Ez történt például az úgynevezett árvízkötvény esetében. 1999-ben az árvízkárok miatt reflektorfénybe kerültek a biztosítók. A kabinet, azt gondolván, hogy a közvélemény ezt a gesztust értékeli, bejelentette: a biztosítóknak részt kell vállalniuk a terhekből. Az ötmilliárdos kibocsátás végül igencsak öszvérmegoldást hozott. Nyílt aukción bárki jegyezhetett az árazásában sem éppen "adománygyűjtést" mutató (a hozam 9,56 százalék lett), tízéves futamidejű papírokból. Nem is biztos persze, hogy az eredeti célok meghiúsulása kellemetlenül érintette a kormányt. Nem-egyszer érzékelhettük ugyanis, hogy az orbáni garnitúra a tartalom helyett inkább az intézkedések reklámértékét tartja szem előtt.

Bármilyen népszerűtlen, nemzetgazdasági hatásait tekintve összességében ezt kell mondanunk a lakáshitelezési támogatás jelenlegi rendszerére is. Az alaposan megnövelt állami támogatás ugyanis - amely persze valóban szükséges pezsgést is hozott - elsősorban a leggazdagabb rétegeket, bizonyos körbe tartozó vállalkozásokat és a bankokat segíti. A pénzintézetek például az állami kegynek köszönhetően extramarzsot vághatnak zsebre.

A Fidesz - MPP belső körei és klientúrája mellett így - mintegy mellékesen - a négy év nyertesei közé felsorakozhattak a kereskedelmi bankok is. Köztük is akad azonban egy, amely mindenki másnál elégedettebben zárhatja a mostani ciklust. Már a Földhitel- és Jelzálogbank (FHB) indulása után a folyamatokat erőteljes lobbizással igyekezett a maga javára fordítani az OTP Bank. A legnagyobb magyarországi pénzintézet törekvései eleinte nem igazán jártak sikerrel, később azonban határozottan megváltozott a helyzet. Ettől persze aligha független, hogy a Fidesz - MPP pénzügyeit a háttérből szürke eminenciásként továbbra is irányító Simicska Lajost az OTP lakás-takarék-pénztárának elnök-vezérigazgatójává fogadta.

Összességében megállapítható, hogy a korábban lassan autonómmá vált pénzügyi szektort az elmúlt négy évben egyre nagyobb állami beavatkozás alakította. Ez a piaci szereplőknek hol hátrányt, hol azonban előnyt jelentett. Kérdés, hogy ezekért a nyereségekért később nem kell-e mindannyiunknak túl nagy árat fizetni.

B. Varga Judit

A szerző a Világgazdaság munkatársa