Üzleti partnerség az állam és a kiválasztottak között

Ha a tőzsdei árfolyamot tartjuk az üzleti élet barométerének, a Budapesti Értéktőzsde 1998 májusában igencsak rosszul fogadta a Fidesz - MPP győzelmére vonatkozó híreket. Valóságos pánik tört ki.

A BUX most is mélységesen alulmúlja - ezer más okból - négy évvel ezelőtti önmagát, de szó sincs arról, hogy a Fidesz vagy maga Orbán Viktor az utóbbi négy esztendőben vállalkozásellenes lett volna. Magyarország üzleti klímája különben nem kapná a régió államai közül folyamatosan a legjobb osztályzatot az Economist Intelligence Unit szakértőitől. A társasági adó kiugróan alacsony, a munkaerő olcsó, változatlanul jön a külföldi tőke. Javulnak a cégek hitelfelvételi lehetőségei, a munka törvénykönyvének tavaly áprilisi módosítása pedig rugalmasabbá tette a hovatovább hiánycikknek számító munkaerő alkalmazását.

Mégis, valami megváltozott 1998-tól. A Fidesz előtti kormányok mást se tettek, mint csökkentették az állami szerepvállalást. Ezt diktálta a

piacgazdasági reformok, a magánosítás kényszere. Az Orbán-kormánynak a részben lekötött költségvetési pénzeken meg a korlátozott állami szabályozási lehetőségeken kívül már csak a GDP ötödére rúgó állami vagyon maradt. De Orbán korlátozott lehetőségeit maradéktalanul ki is akarta használni.

"A magyar modell egyik pillére - mondta a miniszterelnök egyik tavalyi előadásában -, hogy másképpen gondolkodik az állam gazdasági szerepéről, mint a korábbi korszakban tették, tettük. Az államot partnerként képzeljük el, az üzleti élet partnereként." Az erős vagy olykor erősnek látszani akaró állam határozta meg a kormány és a vállalkozások viszonyát az elmúlt négy évben. Azok, akiket támogatott, örültek, akiket korlátozott, berzenkedtek.

A kormány neki tetsző módon formálta át az érdekegyeztetés rendszerét. Nem bajlódott a különféle érdekcsoportok közötti balanszírozással. Az Érdekegyeztető Tanácsot feloszlatta, és helyébe 1999 tavaszán két laza struktúrájú szervezet került. A gazdaságpolitikai konzultációk kötetlen fóruma a Gazdasági Tanács, a béralkuk helye pedig az Országos Munkaügyi Tanács lett. (Jellemző, hogy végső esetben még a minimálbér szintjét is a kormány szabhatja meg.)

Nehezen lehetett volna kézben tartani a kötelező tagság miatt túlsúlyos kamarákat. A törvény 2000 novemberétől már csak választható tagságot ír elő, és a kamarákat megfosztja közjogi feladataik nagy részétől. Az erősen megfogyatkozott Magyar Kereskedelmi és Iparkamara élére az MSZP közelinek tartott Tolnay Lajos helyett Parragh Lászlót, a kormányfő bizalmasát választották.

Attól a pillanattól kezdve drámai módon megváltozott az addig látványosan mellőzött kamara és a kormány viszonya. A kormányfő évente többször is találkozik a kamarai elnökkel, akit - noha az MKIK elsősorban nem érdek-képviseleti szerv - gyakorta bevonnak különböző kormányzati döntések, például hitelcsomagok előkészítésébe.

A kormánybefolyás anyagi közvetítőjévé a költségvetés és a maradék ÁPV Rt. mellett az erősen feltőkésített, parlamenti ellenőrzés alól kivont Magyar Fejlesztési Bank vált, amely kolosszális összegek felett diszponálhat. Sok száz milliárd forintnyi hitelt helyezhet ki, ugyancsak százmilliárdokra vállalhat bankgaranciát, vállalkozhat, üzletrészeket, földet adhat-vehet. Védi a banktitok. A másik feljövőben lévő konglomerátum a Magyar Posta-Postabank kettőse.

Az "erős állam" élhetett a bizonyos szabályozási jogok adta lehetőségekkel is (mindenekelőtt a földgáz, az áram és a gyógyszer ármegállapításának jogával). Végül óriási lehetőségek rejlenek az állami megrendelésekben, különösen akkor, ha közbeszerzés nélkül lehet megnyerni őket.

Az orbáni "erős államnak" határozott preferenciái vannak, jutalmaz, olykor visszaszorít, érdeket sért vagy büntet. A legfőbb támogatandók kategóriájába tartoznak hivatalosan a honi kis- és középvállalatok, vagyis szám szerint a cégek többsége. (A Magyarországon működő 900 ezer vállalkozás 99 százaléka mikro-, kis- és középméretű).

Való igaz, hogy a magyar gazdaság még mindig duális jellegű. Az export zömét adó multik árnyékában sok kisebb honi cég tőkehiánnyal küszködik. Megerősítésük nemzeti érdek. A támogatandók másik körébe a vezető magyar cégek tartoznak, (amelyekben azért nagyobb vagy kisebb mértékben külföldi tulajdon is van). Ők hivatottak a kormány szerint a regionális terjeszkedésre, a vihart kavart orbáni megfogalmazás szerint a magyar "gazdasági élettérben". (A regionális terjeszkedés racionális, hisz nálunk is vannak olyan cégek, amelyek számára már szűkösek a nemzeti határok.)

Más lapra tartozik a támogatás mikéntje és eszközei.

"A magyar modell jelképe a Széchenyi-terv" - mondja a miniszterelnök. A magyar állam pályázatokat hirdet, hitelnyújtásával partnerségre lép a cégekkel. A Széchenyi-terv, a később meghirdetett Széchenyi-plusz és a magyar "nagyoknak" utóbb kilátásba helyezett 300 milliárdos hitelprogram különféle kölcsönprogramok és beruházási tervek elegye. Ugyancsak zömmel a honi cégek erősítését is szolgálják a lakásvásárlást segítő adó- és a kamatkedvezmények. Külön kiemelendő a Széchenyi-tervhez sorolt autópálya- és útépítés. A Nemzeti Autópálya Rt.-Vegyépszer Rt. duó kisebb cégek százaival szerződött.

Hivatalos vélemény szerint a kormány azért mellőzi a közbeszerzést, mert ily módon könnyebb megrendelésekhez juttatni honi cégek sokaságát. A bírálók szerint azonban a parlamenti ellenőrzés alól kivont százmilliárdok táptalajt adhatnak mindenféle szóbeszédnek. Olykor újságírói bravúr kell ahhoz, hogy kiderítsék a megbízások címzettjeit. A külső szemlélő fásultan olvassa az újabb és újabb "leleplezéseket", hogy ki mit és miért kapott. Akár igaz valami a szóbeszédből, akár nem, a kialakult támogatási rendszer zavarba ejtő, még akkor is, ha a támogatások kedvező eredménye évek múlva történetesen akár meg is mutatkozhat. Az is elgondolkodtató, hogy az óriásplakátokon, tévéreklámokban népszerűsített Széchenyi-tervből vállalkozói támogatás címén hivatalos adatok szerint még nyolcmilliárdot sem folyósított az állam. (Ez persze nem zárja ki, hogy a terv, a lassabb beindulás után, valóban vállalkozók tízezrein segít.)

Eddig a támogatottak köre. Vannak olyan magyar vállalkozói rétegek, amelyeket az állam nagyon nem szeret: az MSZP közeli cégeket. Orbán híres mondása, hogy elavulttá kell tenni a régi telefonkönyveket. A társadalombiztosítási önkormányzat feloszlatása, a Postabank-saga egyes elemei, valamint a Dunaferr korábbi menedzsmentjéhez tartozó Acél XXI. megbízásának viszszavonása utalhat bizonyos törekvésekre. Itt kell szólni az adóellenőrzés fegyverének politikai célú bevetéséről is.

A multik az Orbán-kormány idején is alapvetően szerettek Magyarországon beruházni. A tavalyi amúgy receszsziós nemzetközi időszakban pedig kifejezetten megugrott a külföldi tőkebefektetések értéke, amely már eléri a 25 milliárd eurót. Annak ellenére, hogy az állami szerepvállalással kapcsolatos paradigmaváltást néha erőteljes nemzeti kormányzati retorika kísérte, és a kormánnyal konfliktusba keveredett egyes nemzetközi cégek a külföldi sajtón keresztül is üzentek, multiellenességet vetve a kormány szemére. Pedig a kormány, megfelelő összegű beruházás esetén, továbbra is nagyvonalú adókedvezményeket kínál, annak ellenére, hogy az Európai Unió illetékesei e gyakorlat mielőbbi megszüntetését várják el tőle.

Más kérdés, hogy volt néhány ügy. Az államot is beperlő áramszolgáltatók szerződésben garantált profitjukat biztosító árakat követeltek, a hazai Molnak a gázárak alacsonyan tartásából származik óriási vesztesége, ami regionális multivá válását is akadályozza. "A monopóliumokkal szemben olykor nem lehet csak piaci eszközökkel élni" - hangzik a hivatalos érvelés. A Ferihegyi repülőteret üzemeltető és tisztes hasznot termelő társaság, a FUF államosítása a mellőzött kanadai befektető, mi több, a kanadai kormány haragját keltette fel.

Vannak országok, amelyeket a kormány szeret, másokat kevésbé. A Gazprom orosz gázóriás érdekkörébe tartozó cégek magyarországi vegyipari terjeszkedését az állam - nyilván politikai okokból - felügyeleti, jogi eszközökkel igyekezett megakadályozni, sikertelenül.

Végül a közbeszerzés elmaradása vagy az olykor "irányított" közbeszerzés több külföldi céget is felbőszített.

A vitás gyakorlat, a konfliktusok nagyrészt egy nagy nekirugaszkodás következményei: az Orbán-kormány, amíg van rá lehetősége, neki tetsző módon át akarja formálni a gazdasági viszonyokat. A konfliktusok zömének forrása azonban fokozatosan magától is megszűnik. A liberalizációval, az Európai Unió jogszabályainak átvételével egyre fogyhat a vitatható lépések száma. Persze addig többé-kevésbé az ország képe is átalakul...

Boronkay Tamás

A szerző a Világgazdaság munkatársa