Egy társadalmi-gazdasági megállapodás esélye (1.)

Az elmúlt évben megindult - az idén is tartó és várhatóan az év végéig folytatódó - egyidejű kereseti és fiskális expanzió, valamint a forint jelentős nominális (és jelentősebb reál-) felértékelődése nyomán, továbbá fő külső piacaink dekonjunktúrája közepette számos tekintetben aggasztó irányzatok bontakoztak ki a magyar gazdaságban. A gazdaság szerény növekedését döntően a fogyasztás, az állami beruházások és a lakásépítések rendkívül gyors bővülése hajtja, miközben a kivitel volumene - egyes rövid távú, illetve egyszeri hatásoktól eltekintve - mérsékelten nő, a feldolgozóipari beruházások pedig csökkennek. Eközben az államháztartási deficit és a folyó fizetési mérleg hiánya jelentősen emelkedik; ha pedig a második fél évben beindulna a magánberuházások várt/remélt fellendülése, a külső egyensúly erőteljesen romlana. Végül pedig: annak ellenére, hogy a forint jelentősen felértékelődött, az árfolyamváltozás dezinflációs hatása a jegybank által korábban feltételezettnél eddig kisebbnek bizonyult. E megállapítással nincs ellentétben a rendkívül kedvező júniusi inflációs adat (4,8 százalék az előző év júniusához viszonyítva); a forint júliusban tapasztalt gyengüléséről pedig korai lenne bármit is mondani.

>> A gazdaságpolitikai célok közötti konfliktusok

A mai helyzetben tehát a reálgazdasági összteljesítménnyel, annak szerkezetével, a belső, a külső egyensúly és az infláció várható alakulásával kapcsolatban egyaránt aggodalmak merülhetnek fel. Attól függően, hogy ezek közül ki (mely intézmény) melyiket tartja súlyosabbnak (illetve mely makrogazdasági változókért felel elsősorban), nagyon eltérőek lehetnek a vélemények a rövidebb távon követendő gazdaságpolitikát illetően. A jegybank, amely elsősorban a dezinfláció folyamatosságáért, illetve a relatív árstabilitás majdani eléréséért felelős, még a júniusi áremelkedés publikálása után is tarthat attól, hogy felerősödhetnek az inflációs várakozások, s megakadhat, vagy akár meg is fordulhat a drágulás ütemének eddig csökkenő irányzata. A kormányzati gazdaságpolitikáért felelős intézmények viszont - ugyancsak okkal - amiatt aggódnak, hogy az infláció letörésére irányuló lépések nehezíthetik az egészségesebb szerkezetű (a magánberuházások és az export gyors bővülésén alapuló), fenntartható növekedés kibontakozását.

A gazdaságpolitikai törekvések közötti ellentétek egyéb vonatkozásainak áttekintését mellőzve, azt érdemes hangsúlyozni, hogy a konfliktusok alapvetően a rövidebb távú prioritások között feszülnek. Abban ugyanis mindenki egyetért, hogy középtávon egyidejűleg lehetséges és szükséges is törekedni a fenntartható külső egyensúly melletti gyors gazdasági növekedésre, valamint a fiskális deficit és az infláció leszorítására. A kérdés csak az: hogyan, milyen természetű kompromisszumok révén juthatunk el a "rövid távból" a "középtávba". Mielőtt erről részletesebben szólnék, a forint szándékos gyengítésének veszélyeire hívom fel a figyelmet.

>> A forint gyengítésének veszélyei

Miközben a forintnak az árfolyam ingadozási sávjának szélesítését követő reálfelértékelődése szerintem túlságosan gyors volt, nem hiszem, hogy a már bekövetkezett reálfelértékelődés "visszacsinálható" a forint nominális leértékelődésének előmozdításával. Sőt, éppen ellenkezőleg: a forint leértékelődését célzó igyekezet tőkekiáramlást, a szándékoltnál nagyobb árfolyamesést, továbbá az infláció újabb felpörgését idézheti elő, miközben a jelenlegi feltételek mellett a kívánt célt - nevezetesen a forint reálleértékelődését (a bekövetkezett reálfelértékelődés mérséklését) - aligha mozdítaná elő.

A tőke kiáramlása és az árfolyam jelentős esése azért következhetne be, mert a befektetők (a gazdaság valamennyi szereplője) számára nyilvánvaló lenne, hogy a kereseti és fiskális expanzióhoz társuló - a forint gyengítését célzó - monetáris lazítás nem egyszerűen rossz, hanem még rövid távon sem fenntartható gazdaságpolitikai keverék. Mi több: az árfolyam tudatos gyengítésére irányuló gazdaságpolitikai lépések nyomán a forint kifejezett spekulatív támadás célpontjává válhatna. A hazai valuta nominális leértékelődése viszont nem tud reálleértékelődést előidézni a belföldi kereslet expanziója mellett; csupán az infláció ütemének emelkedéséhez járulhat hozzá. Okkal feltételezhető ugyanis, hogy a belföldi összkereslet erőteljes bővülésének idején nem szimmetrikus az árfolyamváltozásnak a belföldi áralakulásra gyakorolt hatása fel-, illetve leértékelődés esetén. A keresleti expanzió számottevően visszafoghatja/lassíthatja a valuta felértékelődésének dezinflációs hatását, ellenben jelentősen fokozhatja/gyorsíthatja a leértékelődés inflációs hatását.

A felsorolt veszélyeket és kockázatokat annak fényében kell mérlegelni, hogy a magyar gazdaság mikroszinten elkezdett alkalmazkodni az erősebb reálárfolyamhoz. Az alkalmazkodás egyik következménye és megnyilatkozása a dezinflációs folyamat felgyorsulása volt a forint felértékelődését követően. Ma még nincs és nem is lehet pontos képünk az alkalmazkodás tényleges költségeiről, de bizonyos, hogy az árfolyamalapú dezinfláció - a minimálbér-emelésekkel és a keresetek egyéb okokra visszavezethető expanziójával, továbbá a nemzetközi dekonjunktúrával a háttérben - terhet jelentett, és áldozatokat is követelt a gazdaság nemzetközi versenynek kitett szektoraiban. A forint gazdaságpolitikailag indukált leértékelődése azonban annullálná a dezinfláció eredményeit, s ezzel visszamenőleg tenné értelmetlenné a már meghozott áldozatokat és a gazdaság szereplői által megfizetett költségeket; egyszersmind jelentősen megemelné egy későbbi dezinflációs próbálkozás terheit.

>> Egy lehetséges kompromisszum alapjai

Úgy vélem: lehetséges olyan középtávú gazdaságpolitikai program, amely egyidejűleg képes előmozdítani a dezinfláció folytatódását, a versenyképesség javulását és a gazdaság gyors növekedését. Amennyiben egy ilyen programhoz meg lehet szerezni a társadalmi partnerek tevőleges támogatását, akkor a program dezinflációs és versenyképesség-javító céljainak a jegybank és a kormányzat általi egységes, erőteljes kommunikálása is gyakorlati erővé válhat: hozzájárulhat az inflációs várakozások mérséklődéséhez, illetve a versenyképesség javulásához.

További okfejtésem kiindulópontja, hogy a nominális béralakulásnak középtávon kitüntetett szerepe van mind az infláció, mind pedig a gazdaság nemzetközi költség-versenyképességének alakításában, de csak másodlagos szerepe van a reálbérek meghatározásában. Ha a termelékenység növekedéséhez mérten túlságosan gyorsan emelkednek a nominális keresetek, akkor előbb-utóbb romlik a versenyképesség, idővel gyorsul az infláció és lassul/megáll a reálbérek emelkedése. Vagyis a reálbérek növekedése végül is nem a nominális bérek alakulásától, hanem a termelékenység növekedésétől, illetve - a termelékenység, a nominális bérek és az árfolyam által meghatározott - versenyképesség alakulásától függ.

Az elmúlt másfél év hazai folyamatai az előbb mondottaknak látszólag tökéletesen ellentmondanak. A nominális bérek tavalyi és idei expanzióját ugyanis a termelékenységnövekedés lassulása kísérte, miközben az infláció is lassult, és a reálbérek - éppen a dezinfláció miatt - példátlan ütemben emelkedtek. A felületes szemlélőben mindez könnyen keltheti azt a benyomást, hogy a magyar gazdaság kívül helyezte magát egyes makrogazdasági szabályosságokon. Az, hogy még sincs szó "magyar csodáról", világosan kiderül abból, hogy az elmúlt másfél évben erősen romlott Magyarország fajlagos bérköltség alapon mért nemzetközi versenyképessége, vagyis - amint korábban szó volt róla - a forint jelentős reálfelértékelődése következett be. E reálfelértékelődésnek azonban határai vannak: vagy az árfolyamnak kell engednie (ekkor az infláció gyorsulása visszafogja a reálbér-emelkedést, de - hazai keresleti expanzió mellett - csak átmenetileg javítja a versenyképességet), vagy pedig - s ez az optimista forgatókönyv - a termelékenység növekedésének a béremelkedés lassulása mellett kellene gyorsulnia.

Mindehhez érdemes hozzátenni: 2001-2002-ben reálértékben (vásárlóerő-paritáson átszámítva) - nominálisan (euróban) pedig még inkább - olyannyira felgyorsult a hazai bérek felzárkózása az Európai Unió átlagához, amivel semmiféle korábbi előrejelzés nem számolt: e két évben a keresetek felzárkózásának üteme jóval meghaladja az egy főre (illetve foglalkoztatottra) jutó GDP alapján mért reálgazdasági felzárkózás mértékét. E fontos körülmény még távolról sem tudatosult a hazai közvéleményben. A továbbiakban mindenesetre feltételezem, hogy a munkavállalók képviselői elfogadják: 2001-2002-ben rendkívül jelentős korrekció történt a kereseti szintekben, valamint a makroszintű jövedelemelosztás arányaiban a keresetek javára. Bár e korrekciónak egy részét a korábbi évek gazdasági teljesítménye kétségkívül alátámasztotta, bizonyos, hogy a következő években nem lehet fenntartani a közelmúlt irányzatait: a kereseteknek összhangba kell kerülniük reálgazdasági teljesítmény alakulásával. Fontos, hogy a munkavállalók (képviselői) belássák: a dolgozóknak is alapvető érdeke, hogy az összhang viszonylag finom kiigazodással - vagyis a béremelkedésnek az eddiginél lassúbb ütemével -, nem pedig devizapiaci megrázkódtatások, illetve a gazdaságpolitika által indukált sokkok formájában álljon helyre. (A cikk folytatását lapunk holnapi számában közöljük)