Repedések az Európai Unió stabilitási paktumán
Minden a recesszió elhúzódásával kezdődött. A politikusok - és tegyük hozzá rögtön: a legtöbb elemző - kitartó kincstári optimizmusa ellenére a várva várt fellendülés 2002 második fél évében sem akart megkezdődni. Az Európai Bizottság szeptember elején kénytelen volt elismerni, hogy az eurózóna idei növekedése 1,4 helyett mindössze 0,9 százalék lesz. A lassulás miatt a tagállamok adóbevételei a várttól elmaradnak, a munkanélküli-segélyek kifizetésének összege pedig a tervezettnél jobban nő. Ennek következtében néhány kormány számára reális veszéllyé vált, hogy az idén képtelen lesz betartani a monetáris unió alapját képező 1992-es maastrichti szerződést, illetve az azt 1997-ben konkrét feltételrendszerré formáló növekedési és stabilitási paktumot. Ez utóbbi pénzbírsággal bünteti azt az országot, amelynek államháztartási hiánya túllépi a hazai össztermék 3 százalékát. Ugyancsak veszélybe került a tagállamoknak egy másik, a stabilitási paktumon kívül tett vállalása, nevezetesen az, hogy 2004-re kiegyensúlyozzák költségvetéseiket. (Ezt az időpontot egyébként korábban egyszer már módosították, mégpedig 2002-ről 2004-re. A stabilitási paktum e tekintetben viszont csupán annyit tartalmaz, hogy a tagállamoknak középtávon egyensúlyba kell hozniuk büdzséjüket, konkrét időpontot nem ír elő erre.)
Az első kisebb petárda még júliusban durrant, amikor Portugália beismerte, hogy tavalyi deficitje a GDP 4,1 százalékára rúgott. Az igazi bombák azonban az év végére várhatók: az övezet legnagyobb államai - Németország, Franciaország és Olaszország - szintén túlléphetik a küszöböt. Közülük Berlin az egyetlen, amely továbbra is teljes mértékben támogatja a stabilitási paktum betartását. Párizs legújabb javaslata az, hogy a védelmi kiadásokat ne számítsák be a deficitbe, tekintettel a terrorizmus elleni harc váratlan költségeire, míg Róma a hoszszú távú állami beruházásokat szeretné kivenni ebből a körből. Eközben a kisebb tagállamok, amelyek komoly erőfeszítéseket tettek költségvetésük kiegyensúlyozására, érthető módon tiltakoznak a paktum felvizezése ellen. További színfolt, hogy az EU alkotmányát kidolgozó konvent gazdaságpolitikai munkacsoportja egyenesen azt javasolja a pénzügyminisztereknek, hogy a 3 százalékos limitet építsék be az unió leendő alaptörvényébe.
A brüsszeli bizottság a pénzügyminisztereknek tett keddi javaslatában nem tesz mást, mint elismeri a gazdasági realitást, és további két év haladékot ad a tagállamoknak a költségvetésük kiegyensúlyozására. Bár a bejelentést többen rögtön a stabilitási paktum felvizezéseként értelmezték, erről egyelőre nem beszélhetünk, hiszen a paktumhoz magához nem nyúltak a javaslattevők. Ezt támasztja alá a piacok reakciója is: az euró alig gyengült a hírre. Mindazonáltal a döntés körül kialakult széles körű vita jól mutatja, hogy rendkívül kényes és fontos kérdésről van szó.
Kétségtelen tény, hogy a stabilitási paktum történelmi vívmánya a közös valutát bevezető tagállamoknak, amennyiben az rákényszeríti őket a felelős gazdálkodásra. Az is igaz, hogy a korábbi tapasztalatok alapján az expanzív fiskális politikák nem voltak képesek ösztönözni a növekedést és a foglalkoztatást, ezzel szemben rontották a versenyképességet és a piaci bizalmat, kiszorították a magánberuházásokat és sebezhetővé tették a gazdaságot. Nem kétséges az sem, hogy a független Európai Központi Bank monetáris szigorítással válaszolna a fiskális lazításra, ezt egyébként már a mostani döntésre adott első jegybanki reakciók is alátámasztják. Ráadásul a paktum esetleges felvizezése joggal irritálná a kisebb tagállamokat ? Belgiumot, Hollandiát, Finnországot, Ausztriát -, amelyek tartották magukat az előírásokhoz.
Mindezzel együtt az is látszik, hogy nem lehet egy kalap alá venni például a most árvíz sújtotta Németországot az irdatlanul eladósodott Olaszországgal, amely eltékozolta azt a kamatmegtakarítást is, amely az eurózónába való belépés nyomán keletkezett. A stabilitási paktum ugyan most is lehetővé tesz némi kivételezést - Brüsszel például már érzékeltette, hogy a német árvízkárokat esetleg ilyen különleges eseményként értékelné -, sokak szerint azonban még így is túlságosan mereven kezeli az egyes tagállamok kihágásait. Néhányan úgy vélik, hogy az egyes eseteket külön-külön kell megítélni. Egyes kutatók pedig odáig mennek, hogy a paktum teljesen felesleges, hiszen a felelőtlenül költekező kormányokat a piac amúgy is megbünteti majd az állampapírok magasabb kockázati felárán keresztül. Bár ez a megoldás valószínűtlen, az mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy a kínkeservvel kialkudott egyezmény jelen formájában csak nagy erőfeszítések árán lesz fenntartható.
