A "meglepetések" háborúja?

Nem túlzott Tommy Franks tábornok, a koalíciós erők amerikai parancsnoka, amikor a hadműveletek megkezdését követő első sajtótájékoztatóján a "sokk, a meglepetések, a rugalmasság és a precíziós fegyverek" háborújaként jellemezte az Irak elleni akciót. A fegyveres küzdelem sok vonatkozásban valóban újszerű jegyeket mutat.

Az iraki legfelső politikai és katonai vezetés megsemmisítését célzó csütörtök hajnali támadás merőben ellentmondott minden korábbi tervnek és várakozásnak. A várható forgatókönyv szerint repülőgépekről, felszíni hajókról és tengeralattjárókról indított nagy pontosságú fegyverek csapá-saival kellett volna szétrombolni az iraki légvédelmet, hogy a későbbiekben ugyancsak hasonló eszközökkel pusztítsák az irányítási-vezetési rendszereket, a kommunikációs hálózatokat, valamint a fontos szállítási útvonalakat, közlekedési csomópontokat. Ezt követte volna a szárazföldi erőkre mért csapások sorozata, előkészítendő a területek elfoglalását. E tekintetben csupán az volt a meglepő, hogy a döntéshozók egy csekély sikerrel kecsegtető csapás kedvéért átrendezték a műveleti prioritásokat. No meg az, hogy a modern kor háborúinak sorában ez az első eset, amikor a szemben álló felek egyikének deklarált célja az ellenséges állam vezetőjének fizikai megsemmisítése.

Az egyáltalán nem meglepő ugyanakkor, hogy a kommunikáció és a propaganda ismét előkelő helyet foglal el a szemben álló felek eszköztárában. A koalíciós erők láthatóan stratégiai fontosságot tulajdonítanak az iraki vezetés megosztását célzó kommunikációs manővereknek, a csapatok demoralizálásának és a lakosság megnyugtatásának. Ez tükröződik a műveletek végrehajtásának módjában is! Ha nem hangzana cinikusan, azt mondhatnánk, hogy az alkalmazott romboló eszközök mennyiségéhez képest meglepően kevés a polgári sérültek száma, halálos áldozatokról pedig szinte alig érkeznek hírek. A koalíciós erők még a támadás ütemének fenntartása érdekében sem hajlandók a polgári lakosságot veszélyeztető akciók végrehajtására. Kerülik a lakott területeken elhelyezett iraki erők közvetlen pusztítását, kímélve ezzel nemcsak az amerikai és brit katonák életét, de a kiszolgáltatott civilekét is.

A háború befejezésének ideje a jelek szerint tehát nem annyira a katonai képességek függvénye, mint inkább a harcok befejezését követő politikai rendezés számára életbevágóan fontos kedvező fogadtatás előkészítéséé. Ez persze nemcsak az irakiakat, illetve az arab államokat érinti, hanem a háborút ellenző, de a térségben érdekekkel rendelkező országok meglehetősen széles körét is. (UA)