A várható fejlődés néhány szempontja
A tíz belépő ország GDP-je együtt jelenleg kb. 430 milliárd euró, ami a 9000 milliárd eurós méretű Európai Uniónak alig 4,5 százaléka, s nagyjából Hollandia gazdasági méretének felel meg. A csatlakozók közül önálló gazdasági ereje egyedül Lengyelországnak van, egymaga adja az újonnan belépők GDP-jének felét, s 2 százalékos unión belüli részaránya nagyjából Dániáéval egyezik meg.
>> Gazdasági erőviszonyok: csak Lengyelország "nagy"
A gazdasági méret különbségei alapján nagyjából megjósolható, hogy a két gazdasági térség közötti kapcsolat egyoldalú lesz, s a régi tagországokban bekövetkező változások hatnak majd az újonnan csatlakozó államok fejlődésére, a fordított irányú kapcsolat csak igen gyenge lesz.
Az új tagok között emellett gazdasági értelemben jelentősek a különbségek, mind a reálgazdasági, mind a monetáris jellemzőket tekintve. Az egy főre eső, euróban mért bruttó hazai terméket tekintve a legalacsonyabb értékű Lettország és a legfejlettebb Ciprus között háromszoros a különbség. E rangsorban a közép-európai négyes fogat (Cseh-, Lengyel-, Magyarország és Szlovákia) a középmezőnyben foglal helyet, az éllovas Csehország és az akkor még némileg leszakadt Szlovákia közötti 30 százalékos különbség az elmúlt években a gyorsabb növekedés, illetve az árfolyam felértékelődése következtében jelentősen mérséklődött.
>> Figyelemre méltó politikai erő
Az új tagországok politikai súlya azonban összevethető a régiekével, sőt meglepően erősnek tűnik a népességszám alapján elosztott tanácsi helyeknél. A miniszterek tanácsában Lengyelország Spanyolországgal, Cseh- és Magyarország Belgiummal, Szlovákia pedig Dániával lesz megegyező súlyú. A politikai szerep az irányítási, döntés-előkészítési folyamat mellett várhatóan érvényesül az EU-költségvetés későbbi alakulásában is. A közösségi büdzsé jelenleg az EU GDP-jének 1 százalékára rúg, az évente elosztott 90 milliárdból várhatóan 3 milliárd euró jut az új tagállamoknak. Tíz év alatt ez az összeg akár a költségvetés felére, azaz kb. 45 milliárd euróra emelkedhet, ami az új tagok GDP-jének 4-5 százalékát teheti ki.
>> A keresleti oldal változásai
A kínálati oldal mellett a keresleti oldalon is változások várhatóak. A lakosság fogyasztási szerkezetét vizsgálva jelenleg az élelmiszer jellegű kiadások aránya az európai átlag dupláját teszi ki a csatlakozó országok esetében (az élelmiszerek súlya átlagosan 20,2 százalék, szemben a 10,2-es EU-átlaggal), és alacsonyabb a megélhetési kiadások (közüzemi és lakásköltségek) aránya. A jelzálog-hitelezés bővülése és a saját tulajdonú lakások arányának csökkenése együtt jár a pénzügyi piacok fejlődésével, ami a pénzügyi közvetítőrendszer súlyának növekedését eredményezi. Tapasztalatként láttuk, hogy Görögországban 1995-2000 között a magánszektor hitelállományának GDP-hez viszonyított aránya 34-ről 53 százalékra emelkedett, közelítve a fejlett országok 60-120 százalék közötti értékét. Viszonyításképpen: a csatlakozó országokban ugyanezen időszakban e mutató átlagos értéke változatlanul 25 százalékon maradt. A keresleti oldal változásainak következménye, hogy a gazdaságokban erősödik a kamatcsatorna szerepe, ami javíthatja a monetáris politika hatékonyságát. Visszatekintve az elmúlt évek eseményeire, azt mondhatjuk, szükség is van e változásra, jelenleg ugyanis az infláció alakulásában a csatlakozó országok esetében elsősorban a monetáris politika hatókörén kívüli tényezők erősebbek (az élelmiszer-, energia-, nyersanyag- és lakásárak súlya átlagosan 52 százalék). S bár a belépők kis, nyitott gazdaságok, ami alapján az árfolyam/infláció kapcsolatot erősnek gondolnánk, végigtekintve az elért eredményeken, a mereven kötött árfolyamrendszert választó országok tűnnek sikeresebbnek.
>> Régiós verseny színtere: a munkaerőköltség
Nem az infláció az egyetlen makrogazdasági jellemző, amely a csatlakozó országokban némileg eltérően viselkedik attól, amit a klasszikus közgazdasági elmélet alapján várnánk. Az export elmúlt évekbeli alakulását tekintve a legerősebb kapcsolat az európai és azon belül is a német konjunktúrával mutatkozik. Végigtekintve az elmúlt három év exportdinamikáján, azt látjuk, a cseh, lengyel, magyar hármas kivitelében azonos tendenciaként érvényesült a 2000. évi magas növekedési ütem után a 2001 végéig tartó lassulás, majd az ezt követő lassú gyorsulás (különösen a viszonylag zárt lengyel gazdasággal való hasonlóság meglepő). Ha hozzátesszük, hogy az euróval szembeni, valamint a külkereskedelem arányainak megfelelően súlyozott árfolya-
mok eközben eltérően alakultak, felmerül a kérdés: van-e a régión belüli 10-15 százalékos árfolyamszint-eltérésnek érezhető hatása? Az eltérő árfolyampályák melletti hasonló exportdinamika valószínűleg annak tudható be, hogy a konvergenciaországok kivitele hasonló szerkezetű, átlagosan 28 százalék Németországba, 63 az EU-ba és 15 a CEFTA-n belülre irányul. Egyfajta magyarázat lehet, hogy a már megtelepedett cégek az árfolyamváltozások ellenére megőrizték az unióval szembeni versenyképességüket, a régió más országaival szemben pedig kevéssé árérzékenyek. Ezt támaszthatja alá, hogy a régión belüli termelői kapacitások valószínűleg jóval kevésbé rugalmasak, így a megváltozott jövedelmezőség nem hozza, vagy csak nagyon lassan a termelési szerkezet régión belüli átrendeződését. Hol csapódik le akkor az erősebb árfolyam? Számunkra úgy tűnik, az export közvetlen versenyképesség-romlása helyett jelentősebb a régión belüli versenyképesség, azaz az euróban mért munkaerőköltségek egymáshoz viszonyított aránya, és ennek az új beruházásokra gyakorolt szerepe. Ez alapján a magas munkaerő-költségű ország - bár exportteljesítménye nem romlik - a többi államhoz képest alacsonyabb tőkevonzó képessége miatt kisebb részben, vagy egyáltalán nem részesül a régióba érkező új beruházásokból, működőtőke-beáramlásból. Az alacsonyabb beruházási ráta, a továbbra is bővülő belföldi kereslet mellett a külkereskedelmi egyenleg romlásán keresztül is visszafogja a növekedést, tehát két csatornán hat.
Nézzük meg röviden, mit tapasztaltunk az elmúlt években. A lengyel zloty 1999-2000-ben jelentősen (reál)felértékelődött, amit először a működőtőke-beáramlás, majd a beruházások visszaesése, végül a gazdaság stagnálása és a munkanélküliség drámai emelkedése követett. A zloty 2002 közepétől a pénzügyminiszteri cserét követően jelentősen, 22 százalékkal leértékelődött az euróval szemben. A beruházások, a növekedés újraéledése lassan, de megindult. Szlovákia mindmáig a régió leginkább alulértékelt valutáját és a legolcsóbb munkaerőt birtokolja, a reformokat és a stabilizációt követően a gyorsuló működőtőke-beáramlás (2002-ben a GDP 10 százaléka) a régió leggyorsabban növekvő országává emelte, jelentős új beruházások (lásd például a Peugeot-Toyota gyártás megtelepedése) indultak meg. A korábbi vázlatos magyarázat alapján azt várnánk, mindez azért következett be, mert Lengyelország 2000-ben a legmagasabb munkaerő-költségű volt, Szlovákia pedig akkor is a legolcsóbb termelési lehetőséggel bírt, és ez most is így van (Cseh- és Magyarország pedig a kettő között volt).
A munkaerőköltségekről (munkabér adókkal és járulékokkal együtt) megbízható információt a 2000. évről készített Eurostat-felmérés ad. Azóta ilyen szintű nyilvánosan elérhető felmérés nem készült, de a 2000-es adatokat felhasználva megbecsültük a jelenlegi bérköltségeket. Három évvel ezelőtt, az erős zloty idején a lengyel munkaerő ára mintegy 15 százalékkal haladta meg a cseh és magyar átlagot, és több mint 50 százalékkal Szlovákiáét. Az akkori 3,9 eurós magyar átlag a 22,7 eurós EU-átlagnak alig több mint 16 százaléka volt.
Az Eurostat adatait a helyi valutára átszámítva és az azóta bekövetkezett béremelkedési számokat felhasználva próbáltuk megbecsülni, mi lehet a helyzet 2003-ban. A három év alatt nominális értékben legjobban az uniós átlag emelkedett (+2,6 euró), s ezt még a magyar átlagbér "régiós csúcsot" jelentő, 2,2 eurós növekménye sem múlta fölül. Bár a hazai rekord ahhoz elegendő volt, hogy a magyar bérszint 10 százalékkal meghaladja az utánunk következő lengyelt és 15-tel a régió átlagát, igaz, az unióhoz is közelebb kerültünk, ma az EU-átlag 24 százalékát érjük el.
>> A régió élén: örüljünk, vagy sírjunk?
A bérek térségen belüli átrendeződésében jelentős a szerepe az egymással szembeni keresztárfolyam megváltozásának, illetve az alapvetően az inflációs különbségekből eredő béralakulásnak is. Itt érdemes megjegyezni, hogy a zloty euróval szembeni leértékelődésében nemcsak a lengyel valuta értéke változásának, de a dollár euróval szembeni leértékelődésének is szerepe volt. A zloty nomináleffektív árfolyamában ugyanis nagyjából 55-45 százalékos súllyal szerepel az euró és a dollár. Jelenleg a visegrádi négyek közül a legalacsonyabb 1 órára eső munkaerőköltsége Szlovákiának van, a 4,1 eurós kiadás kétharmada a hazainak és 22-25 százalékkal alacsonyabb a cseh és lengyel átlagnál.
A forint regionális versenyképességének helyreállításához tehát a munkaerőköltség körülbelül 10 százalékos csökkenése szükséges, ami a keresztárfolyam leértékelődése mellett az adó és járulékok csökkenésén keresztül is végbemehet, de szerencsés esetben a többi ország valutájának felértékelődése is elegendő lehet. S hogy erre milyen esély van? A kérdés különösen akkor vetődik fel élesen, ha figyelembe vesszük, hogy Csehországgal ellentétben Szlovákia és Lengyelország is igyekszik 2007-ben vagy 2008-ban az euróövezet tagjává válni, ami 2005-ig vagy 2006-ig ad időt a gazdaságpolitikai manőverezésre. Ha a gazdaságpolitika minimális erőfeszítéssel szeretné a "beavatkozást végrehajtani", ugyanakkor szándékozik az árfolyamot leértékelni, azt kell felmérni, milyen árfolyamon csatlakozik a másik három ország.
A vásárlóerő-paritáson mért reálárfolyamot (1 eurónyi külföldi áru forintban kifejezett értéke) használva és Spanyolországot mint referenciaállamot alapul véve körülbelül 7 százalékkal erősebb euróval szembeni árfolyamra (a feltételezett konverziós ráta: zloty 4, cseh korona 29, szlovák korona 38) számíthatunk a másik három ország esetében. A hazai munkaerőköltség 10 százalékos relatív csökkenéséhez tehát - feltéve, hogy a hazai pénzben mért bérek alakulása ugyanolyan mértékben változik - 3 százalékos forintleértékelődés tartozhat, ami 250 forintos konverziós rátát jelentene. Ez mintegy 4-6 százalékkal leértékeltebb ugyanakkor a vásárlóerő-paritás alapján kapott 235-240-es konverziós rátánál.
A gazdaságpolitikai probléma tehát adott, a munkaerő relatív versenyképességének visszaállítása nélkül az EU-n belül valószínűleg még markánsabban jelentkezik majd e hátrány. A manőverezésre ráadásul az újonnan belépők gyors eurócsatlakozása miatt csak néhány év maradt.
