Célegyenesben a konvent: szorít a júniusi határidő

Brüsszel



A konventről kezdettől fogva tudni lehetett, hogy újabb erőpróbája lesz az Európai Unió - a hajdani közös piac, későbbi Európai Közösségek - történetét notóriusan végigkísérő vitának az integráltabb (inkább nemzetek feletti, közösségibb) és a lazább, "kormányközibb" modellek alternatívájáról. Ami gyökeresen új körülmény, hogy az unió taglétszámának radikális megnövelése sok esetben immár megkerülhetetlenné is teszi a színvallást, vagy legalábbis a jelenlegi status quón túlmutató újabb kompromisszumokat. Ám a bővítés ténye sok esetben inkább csak ürügy, egy újabb kártyalap az amúgy évtizedes örök játszmában.

A végjátékba fordult konventleltár mindenekelőtt a vártnál kedvezőbb képet mutat azon listát tekintve, amiről vélelmezhető az elsöprő többség egyetértése. Így mindenekelőtt a még néhány éve is alapvető eretnekségnek számító "EU-alkotmány" (vagy - többnyire - "alkotmányozó szerződés") célul kitűzése immár általánosan elfogadottnak tekinthető. Azzal, hogy ennek szerepe lesz kitérni az uniós állampolgárok jogaira, intézményi rendjére, tevékenységére, jogköreire, jogi-politikai eszközeire és általában arra, hogy mi hova és kire tartozik.

A körül is lényegében eloszlottak az ellenkezések, hogy a nizzai szerződés idején még - főként brit részről - a politikai állásfoglalások területére száműzött alapvető jogok chartája ezúttal már az alapszerződés jogilag kötelező integráns részévé váljon. Egyetértés látszik abban is, hogy az új szerződés formailag is intézkedni fog az EU-ból való kilépés - az eddig sem tiltott, csak éppen nem is kifejtett - lehetőségéről.

Az intézményi vitában lényegében elfogadott, hogy növelni célszerű a bizottsági elnök súlyát és legitimitását, amihez a leggyakrabban említett megoldásul ez utóbbinak európai parlamenti választása kínálkozik. A vita nem is ebben van, hanem a körül, hogy milyen beleszólást kapjon a kinevezésben az állam- és kormányfőket magába foglaló Európai Tanács. Még mindig az intézményeknél maradva: elfogadottnak látszik, hogy növelni kell a nemzeti parlamentek befolyását. Az egyik, ezt érvényesíteni hivatott elképzelés lehetővé tenné, hogy amennyiben a nemzeti parlamentek kétharmada "első olvasatban" a szubszidiaritás elvének megsértését vélelmezné valamely törvényjavaslatban, annak visszavonására kényszeríthetné az Európai Bizottságot. Más kérdés, hogy a bizottság aztán újra beterjeszthetné kezdeményezését, ám a politikai veszteség sokak szerint fegyelmező erő lehetne.

A - leendő tagokkal együtt - "tizennyolcakból" álló "kicsik" ad hoc koalíciója látszólag sziklaszilárdan elutasítja a több évre választott egyetlen "EU-elnök" ötletét, attól tartva, hogy ezzel a számukra relatíve kisebb mozgásteret engedő kormányközi oldal kerülne túlsúlyba, miközben veszélyesen gyengülne az éppen hogy az ő érdekeiket jobban felvállalni tudó közösségi intézmények befolyása. Giscard d'Estaing és az általa vezetett konvent elnöksége ugyan kidolgozott egy kompromisszumot, de egyelőre ezzel szemben is nagy az ellenállás. (Az ötlet lényege amúgy, hogy csak az állam- és kormányfőket "tartalmazó" Európai Tanács élén intézményesítene állandó elnökséget.)

Hasonló a helyzet az amszterdami és nizzai szerződések óta folyamatosan napirenden lévő vétójogszűkítés, és a minősített többségi küszöb átszabása kapcsán is. A távolságot mutatja, hogy az utóbbinál a bizottság tagállami szavazatok egyszerű többségét, valamint az általuk képviselt népesség többségét is elegendőnek tartaná, míg Giscardék a tagállamok egyszerű többsége mellett az általuk képviselt népesség háromötödét is szükségesnek véli.

Adottak tehát a végső frontvonalak, és vele az utolsó hetek szinte egymást érő huzakodásai. Szakértők szerint néhány héten belül eldől, vajon a konvent képes lesz-e - még elfogadható kompromisszumok árán - egységes szöveggel előállni Szalonikiben, avagy csupán alternatívák felvázolására futja majd, a tagországok ősztől esedékes reformkonferenciájának engedve át a végső képlet kihordását.