Mérlegen az államháztartás

Két gazdasági szektor van, amelyről egészében véve rendszeres és bőséges információ áll az érdeklődők rendelkezésére: a pénzügyi közvetítői tevékenységet végző vállalatok és az államháztartás. Ennek oka, hogy mindkét szektor jól körülhatárolható, speciális tevékenységet folytató intézményi egységekből áll, melyekre speciális szabályozás és szigorú elszámolási rend érvényes. A sajátos tevékenységek indokolják, illetve a rendelkezésre álló információk lehetővé teszik, hogy erről a két szektorról a statisztika is részletes és pontos képet adjon: a pénzügyi vállalatokat és az államháztartást alszektorokra bontva mutatják be a nemzetiszámla-statisztikák. E szektorok jelentőségét fokozza, hogy az itt rendelkezésre álló alapadatokat más szektorok kimutatásainak összeállításánál is felhasználják a pénzügystatisztikusok.





>> Államháztartási számvitel és statisztika



Annak érdekében, hogy el tudjunk igazodni az államháztartásra vonatkozó sokféle információ között, érdemes megvizsgálni azokat a rendszereket, amelyekből ezek az információk származnak.

Az államháztartás szervezeti egységeit az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény kivonta az üzleti számvitel elszámolási és beszámolási szabályai alól, és az IMF 1986-os kormányzati pénzügy-statisztikai kézikönyvét adaptálta a magyar költségvetésre. Ennek megfelelően a költségvetési intézmények bevételeikről és kiadásaikról pénzforgalmi kimutatást vezetnek, ahol bizonyos részvény- és hitelműveletek forgalma is megjelenik, ugyanakkor a pénzmozgással nem járó eseményeket csak esetlegesen - valósághűbb kép bemutatása céljából - rögzítik. A bevételek és kiadások különbsége az államháztartás GFS jellegű egyenlege, ez adja a jogi értelemben vett államháztartás hiánymutatóját. Ezt az adatot a Pénzügyminisztérium (PM) a központi költségvetésre, az elkülönített alapokra és a tb-alapokra vonatkozóan havonta kiszámítja és közzéteszi, a helyi önkormányzatokra és az államháztartás egészére azonban csak évente egyszer, a zárszámadás keretében áll elő a hiánymutató.

A GFS rendszerű számvitel és statisztika az állami vagyon egészéből csak az államadósság -

azaz a hitelekben és hitelviszonyt megtestesítő értékpapírokban fennálló állami kötelezettség - bemutatására helyez hangsúlyt. Államadósság címen az Államadósság Kezelő Központ (ÁKK) Rt., illetve a PM a központi költségvetés tartozását közli havonta, a többi alrendszer adóssága csak a zárszámadás dokumentumaiból olvasható ki. Az államháztartás konszolidált - tehát az alrendszerek egymás közötti követeléseinek, tartozásainak kiszűrésével készült - tartozását a hivatalos dokumentumokból nem lehet kiszámolni.

A nemzeti számlák rendszere (System of National Accounts - SNA93), illetve az európai számlák rendszere (ESZR95, European System of Accounts - ESA95) a többi gazdasági szektor közé illeszthetőség, az időbeli és térbeli összehasonlíthatóság érdekében definiálja az államháztartás (kormányzati szektor) tartalmát, és a többi szektorral egységes elszámolási elveket ad a gazdasági események számbavétele terén. A statisztikai értelemben vett államháztartás a költségvetési intézmények (a fenti hivatalos, jogi államháztartás) mellett tartalmazza azokat a nonprofit intézményeket (mintegy 130 darab) és vállalatokat (6 darab), amelyek állami feladatokat látnak el, állami irányítás és finanszírozás mellett működnek. A jogi államháztartás statisztikai célú kiegészítéséről a Központi Statisztikai Hivatal (KSH), a PM és az MNB közösen dönt.

A nemzetiszámla-statisztikák gyakran építkeznek költségvetési számviteli információkból, elsősorban a nem pénzügyi számlák területén. Az elszámolási elvek különbsége miatt azonban a költségvetési információkat korrigálni kell (például időbeli elhatárolással az eredményszemlélet érvényesítése miatt), vagy ki kell egészíteni (pénzforgalomban nem jelentkező műveletekkel, pl. adósságátvállalás esetén), esetleg meg kell tisztítani (hitel- és részvényműveletektől).





>> A legfontosabb

hiánymutatók



A nemzeti számlákban az államháztartás fenti, statisztikai meghatározása mellett előálló hiánymutató az államháztartás nettó finanszírozási igénye, vagy ESA95 egyenlege. Ezt a mutatót a pénzügyi számlákban alulról, a pénzügyi eszközök és kötelezettségek tranzakcióiból számítjuk ki. Ugyanezt a hiánymutatót a maastrichti szerződésben rögzített túlzott hiány eljárás (THE, angolul Excessive Deficit Procedure - EDP) jelentésben, illetve a nemzeti számlák nem pénzügyi részében felülről, a bevételek és kiadások felől kalkulálják. Magyarországon az államháztartás egyenlegmutatói közül három áll rendelkezésre: a GFS jellegű egyenleg, valamint az ESZR95 egyenleg a THE -jelentésből, illetve a pénzügyi számlákból (lásd 1. ábra).

Érdemes megjegyezni a módszertani különbségeket az egyes mutatók között, és figyelemmel lenni arra, hogy mikor milyen hiányról beszélünk. Magyarországon a nemzeti számla típusú hiány rendre meghaladja a hivatalos (GFS jellegű) egyenleget. Az intézményi kör bővítése, a kiadások növelése a pénzforgalomban meg nem figyelt tételekkel, illetve a bevételek csökkentése a nemzeti számla módszertanok szerinti finanszírozási műveletekkel mind egyenlegrontó hatású. (Nem szabad, hogy hasson a hiányra, ha részvényt adunk el, vagy a korábban nyújtott hitel visszatérül.) Ezt részben ellensúlyozzák az eredményszemléletű korrekciók: az állam adó- és járulékbevételei eredményszemléletben általában magasabbak, hiszen az évről évre növekvő összegű befizetések korábban, a keletkezés időpontjában jelennek meg a számlákban.

A korrekciók hatása a pénzügyi eszközöket és kötelezettségeket felvonultató pénzügyi számlákban éppúgy megjelenik, mint a felülről számított egyenlegekben. Az intézményi kör bővülése növeli az eszközök és kötelezettségek összegét, a bevételekből kizárt hitel-visszatérülés, részvényértékesítés csökkenti a pénzügyi eszközöket, a pénzforgalomban meg nem figyelt tételek pedig döntően a kötelezettségeket gyarapítják.

Mindez a nem pénzügyi számlákhoz hasonlóan a hivatalosnál rosszabb egyenleget eredményez. Az eredményszemléletű korrekciók nyeresége az egyéb követelések növekedésében mutatkozik a pénzügyi számlákban.

A pénzügyiszámla-statisztika és a THE-jelentés minimális módszertani különbséggel lényegében ugyanazt a hiánymutatót - ESA95 egyenleget - szolgáltatja. A valóságban a két egyenleg kismértékű eltérést mutat (lásd 1. ábra), ami annak a következménye, hogy a pénzügyi számlák az MNB-ben alapvetően banki adatforrásokból készülnek, a THE-jelentés összeállítója, a PM pedig államháztartási adatokból dolgozik.

Érdemes megjegyezni, hogy még az azonos helyen, kö-

zös adatforrásokból összeállított pénzügyi és nem pénzügyi számla típusú statisztikák egyenlegei között is van a gyakorlatban eltérés, statisztikai hiba. Az, hogy jelen esetben ez a hiba nem jelentős és időben csökkenést mutat, a statisztikai szervek összehangolt fejlesztőmunkájának tudható be.





>> Kötelezettség

és adósság



Az 1990-es évek elejéig a nemzetiszámla-statisztikák a mérlegadatokkal szemben főképpen a forgalmi adatokra koncentráltak. A vagyon teljes körű számbavétele nem volt fontos, abból csak az adósság kapott kiemelt szerepet (amit az 1986-os IMF-módszertant alkalmazó magyar államháztartási számvitel is tükröz). Az SNA93 és az ESA95 módszertan vívmánya, hogy az üzleti számvitelhez hasonlóan azonos rangra emelte a mérlegstatisztikákat a forgalmi kimutatásokkal, s teljes, zárt elszámolási rendszert hozott létre. Az eredményszemléletű elszámolás és a vagyon teljes körű, piaci értékes bemutatása közelebb hozta a statisztikát a közgazdasági, gazdaságpolitikai igényekhez. Azonban az elvek alkalmazása - különösen fejletlenebb piaci viszonyok között - nehézségekbe ütközik, ezért a maastrichti mutatók között fennmaradt a korábbi statisztikák fő vagyonmutatója, a konszolidált bruttó névértékes államadósság.

A pénzügyiszámla-statisztika viszont a pénzügyi eszközök és kötelezettségek teljes körét bemutatja, ahonnan a névértékes adósságig az egyéb tartozások figyelmen kívül hagyásával és a maradék (hitelek és hitelviszonyt megtestesítő értékpapírok) névértékre számításával lehet eljutni. Magyarországra vonatkozóan az államháztartási kötelezettségek hozzáférhető mutatói: az ÁKK Rt. korábban említett központi költségvetési adósság adata, a THE-jelentés szerinti névértékes államadósság, továbbá a pénzügyi számlákból kinyerhető összes kötelezettség, illetve egyéb tartozásoktól megtisztított, piaci értékes államadósság (lásd 2. ábra).

Az utóbbi három mutató a statisztikai értelemben vett államháztartás egészére, konszolidált formában, azaz az államháztartáson belüli kapcsolatok kiszűrésével készült. (A pénzügyi számlák elérhetők konszolidált és nem konszolidált formában is.)

Az összes kötelezettség bemutatása mindenképpen teljesebb képet ad az államháztartás tényleges tartozásairól, hiszen az adósság lejáratkor jelentkező visszafizetési terhe helyett annak jelenlegi piaci értékét mutatja a felhalmozott kamatokkal együtt, és figyelembe veszi az adósságba nem tartozó elemeket - előlegeket, munkabér- és szállítói tartozásokat, adó-visszatérítési kötelezettségeket - is. Megfigyelhető, hogy a névértékes konszolidált államadósság értéke 2000-ig jól követi a központi költségvetésre vonatkozó ÁKK-adósságét. Ennek oka, hogy a tb-alapok lényegében csak az államháztartáson belül adósodtak el, a helyi önkormányza-

tok pedig a náluk lévő állampapí-

rokéhoz hasonló nagyságú adóssággal bírtak. 2001-től a két adósságmutató eltérése növekszik, ami a helyi önkormányzatok fokozódó eladósodása mellett a központi kormányzatba sorolt vállalatok hitelfelvételeinek tudható be.

Akár a névértékes, akár a piaci értékes államadósságot vizsgáljuk, megállapítható, hogy 2000-ben és 2001-ben a GDP-arányos kötelezettségek csökkentek az államháztartási hiány alacsony értéke következtében. 2001-ben hozzájárult az adósság mérséklődéséhez a devizaadósság leértékelődése is, amit a forint erősödése okozott. Az adósság leértékelődése 2002-ben folytatódott, azonban a magas államháztartási hiány finanszírozása ezt ellensúlyozva az adósságráta emelkedését eredményezte. 2002 végén a névértékes bruttó konszolidált adósság közel 57, a teljes kormányzati kötelezettségállomány 60 százalék volt. Érdemes megjegyezni, hogy míg a központi kormányzat adósságának növekedésében egyszeri események (hitelátvállalások) is szerepet játszottak, a helyi önkormányzatok eladósodása tartós folyamatnak tűnik (lásd 6. ábra).





>> Előtérbe kerülhetnek

a pénzügyi eszközök



A hiány finanszírozásának másik forrása a kötelezettségek vállalása mellett a pénzügyi eszközök mobilizálása, ami most, a kötelezettségek magas szintjénél ismét előtérbe kerülhet az államháztartás esetében.

Az államháztartási intézmények az elmúlt években is rendszeresen éltek az eszközértékesítés adta finanszírozási lehetőséggel (lásd 3. ábra). Eszközkivonási műveletekből (tranzakciókból) kifolyólag 1998-ban összesen közel 400, 1999-ben 60, 2000-ben 200, 2002-ben pedig 240 milliárd forinttal csökkentek az államháztartás konszolidált pénzügyi eszközei. A pénzügyi számlák által átfogott öt év alatt egyedül 2001-ben gyarapodtak - mintegy 390 milliárd forinttal - a követelések, aminek közel felét az állam MNB-ben végrehajtott tőkeemelése tette ki. A korábbi évek eszközértékesítéseiben is jelentős szerep jutott a tulajdonosi részesedések változásának: 1998-ban 150, 1999-ben 171, 2000-ben pedig 21 milliárd forint volt a nettó részesedéskivonás az államháztartási alszektoroknál. A tb-alapok tulajdonában lévő részvény- és egyéb értékpapír-állomány 1998 és 2000 között elkelt, azóta az alszektor pénzügyi eszközeit lényegében az egyéb követelések teszik ki (lásd 4. ábra). A központi kormányzatnak és a helyi önkormányzatoknak van még jelentősebb részvény- és üzletrészvagyona. A központi kormányzatnál szintén lényeges egyéb követelések nagy hányadban adóköveteléseket tartalmaznak.

Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy mind az adósságba nem sorolt egyéb tartozások, mind a pénzügyi eszközök változtatása csak átmenetileg vethető be az egyenleg finanszírozására, hiszen az egyéb követelések és tartozások rendszerint időbeli korrekciót jelentenek, és a pénzügyi eszközök többi típusa is korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre. Ezért van az adósságnak, azaz a hiteljellegű kötelezettségvállalásnak kiemelt szerepe az államháztartás finanszírozásában.

Az államháztartás részletes pénzügyi számla idősoraiból kiolvasható, hogy a kormányzati alszektoroknak mely más szektorokkal szemben vannak követeléseik és tartozásaik, és azok hogyan változtak. A jegybankkal elsősorban a központi kormányzat áll kapcsolatban, betétet döntően az MNB-nél tart, és hiteltartozásai is - igaz, egyre csökkenő mértékben - a központi bankkal szemben dominálnak (lásd 5. ábra). Az államháztartás jogi kategóriáján kívül eső, központi kormányzatba sorolt intézmények azonban döntően hitelintézeteknél vezetnek számlát, melyek összértéke megötszöröződött a vizsgált időszak alatt.





>> Kapcsolatok

más szektorokkal



Szintén a központi kormányzatba sorolt vállalatok eladósodásának, illetve vállalati hiteltartozások átvállalásának köszönhető, hogy a szektor hitelintézeti hiteleinek állománya tízszeresére nőtt az elmúlt években. 2002 végén a központi kormányzat más szektorokkal szemben fennálló hiteltartozásainak már csak alig több mint fele kapcsolódott a jegybankhoz, a maradék (881 milliárd forint) hozzávetőlegesen egyenlő arányban oszlott meg a hitelintézetek és a külföld között.

A kényszerű hitelátvállalásoktól eltekintve az állam hitelfelvétel helyett egyre inkább az értékpapír-kibocsátást választja finanszírozási forrásul. Az elmúlt öt év alatt a központi kormányzat mintegy 4500 milliárd forint nettó öszszegű állampapírt értékesített, melynek 60 százaléka külföldiekhez, 28 százaléka pénzügyi vállalatokhoz, 12 százaléka pedig háztartásokhoz került. A részvények és üzletrészek, illetve az egyéb követelések pedig a vállalati szektorokhoz, döntően a nem pénzügyi vállalatokhoz kapcsolják a központi kormányzatot.

A tb-alapok jellemzően a központi kormányzattal vannak hitel-betét kapcsolatban, a többi szektorral csak az egyéb követeléseken (járulékkövetelésen) keresztül érintkeznek. A központi kormányzatnak tehát adósságfelvételét mindenképpen úgy kell terveznie, hogy abból a tb-alapok

hiányát is finanszírozni tudja. A finanszírozás úgy történik, hogy a kincstár likviditási hitelt nyújt a két társadalombiztosítási alapnak, majd a felhalmozódott tartozást évről évre elengedi. Ez a hitelelengedés a nemzetiszámla-statisztikákban tranzakció, amit a nem pénzügyi számlákban támogatásnyújtás (tőketranszfer) ellentételez, csökkentve a támogatott szektor hiányát. Annak érdekében azonban, hogy a tb-alapok tényleges tárgyidőszaki eredményét mutassák a pénzügyi számlák, a hitelelengedést nem tranzakcióként, hanem egyéb volumenváltozásként számoljuk el szimmetrikusan az alapoknál és a központi kormányzatnál.

A helyi önkormányzatok az egyéb monetáris intézményekkel (hitelintézetekkel) vannak jelentős hitel-betét kapcsolatban (lásd 4., illetve 6. ábra). Fontos még megemlíteni mérlegük eszköz oldalán az állampapírokat, melyek államháztartáson belüli követelést jelentenek. 2000-ig az önkormányzatok államkötvény- és kincstárjegyállománya monotonon nőtt, amit 2001-ben az MNB-kötvények vásárlása állított meg. 2002-ben drasztikusan - 1997 elején jellemző szintre - csökkent az alszektor állampapír-követelése.

A helyi önkormányzatok mérlegének kötelezettség oldalán (lásd 6. ábra) látható, hogy a konszolidált adósságba is beleszámító külföldi és belföldi (hitelintézeti) hiteltartozások dinamikusan emelkedtek, és 2002 végén a - döntően külföldieknél lévő - önkormányzati kötvényekkel együtt az összes kötelezettség 55 százalékát tették ki. A szektoron belülről felvett hitelek részben az önkormányzati intézmények egymás közötti hitelezését, részben pedig a központi kormányzattól származó hiteleket mutatják. Ez utóbbiak okozzák, hogy év végén mindig megugrik az önkormányzatok hiteltartozása. Ezt az ugrást valamelyest csillapítja, hogy az év végi előre hozott bérfizetések miatt az egyéb tartozások (például a háztartásokkal szembeni adósságok) átmenetileg csökkennek.

A fentiek összefoglalásaként, az államháztartás részletes pénzügyiszámla-adatait felhasználva bemutatjuk, hogy a konszolidált államháztartás egyenlegét mely gazdasági szektorok milyen mértékben finanszírozták 1998 és 2002 között (lásd 1. táblázat).

Az államháztartás tevékenységének legjelentősebb finanszírozói - az állampapírok legnagyobb vásárlóiként és hitelnyújtóként - a pénzügyi vállalatok és a külföld. A háztartások viszont elvesztették korábbi előkelő helyüket a kormányzat közvetlen finanszírozásában, csökkenő pénzügyi megtakarításaikon belül visszaesett az állampapírok vásárlása. A jegybank és a nem pénzügyi vállalatok pedig kivonultak a kormányzati szektor finanszírozásából, amit az MNB esetében a korábban felvett állami hitelek törlesztése, a vállalatoknál pedig az állami transzferek, hitelátvállalások magyaráznak. Az MNB felé fennálló kiugróan magas finanszírozási képesség adatok mögött például 1999-ben 730, 2001-ben pedig 301 milliárd forint összegű hiteltörlesztés húzódik meg.

A közgazdasági elemzésekhez nélkülözhetetlenek a stabil idősoros adatok, amelyekből általános érvényű következtetések vonhatók le. Vannak azonban az államháztartásnál olyan rendkívüli események, amelyek gátolják az adatok időbeli összehasonlíthatóságát, torzítják mind az államháztartás, mind a vele kapcsolatban lévő (partner-) szektorok - általában a nem pénzügyi vállalatok - idősorait.





>> Figyelembe veendő egyedi esetek



Az államháztartási hiánymutatók kapcsán érdemes megemlíteni két, a GFS jellegű és a nemzeti számla típusú egyenlegek eltérését befolyásoló tényezőt, melyek hozzájárultak ahhoz, hogy 2000-ben, illetve 2002-ben a kétfajta egyenleg közel került egymáshoz (lásd 1. ábra). A Magyar Államkincstár számos költségvetésen kívüli számlát, betétet kezel, melyekre költségvetési számlákról átkerülő pénz büdzsékiadásként van elszámolva a hivatalos államháztartási beszámolókban. 2000 végén ilyen büdzsén kívüli letéti számlákra került mintegy 95 milliárd forint, melyet a központi költségvetés bérlakásépítésre, közszolgálati bérrendezésre és vállalati támogatásokra szánt. Ezt az összeget a hivatalos beszámolókban 2000-ben hiányt növelő kiadásként elszámolták, a nemzeti számla típusú statisztikákban viszont csak tényleges elköltésekor, 2001-ben és 2002-ben okoz egyenlegromlást. 2002-ben az államháztartás területén rendkívüli események sorozata zajlott le. A központi költségvetés átvállalt olyan hiteleket, illetve megvásárolt olyan eszközöket, amelyeket a nemzeti számlák módszertani előírásait követve már a központi kormányzatnál tartottunk nyilván. Emellett ezeket a műveleteket a korábbi gyakorlattól eltérően a hivatalos GFS típusú költségvetési egyenlegben is megjelenítették, így annak eltérése az ESZR95 egyenlegektől mérséklődött.

Az említett adósságátvállalásoknak köszönhetően nem nőtt nagyobb mértékben az eltérés a központi költségvetésre vonatkozó ÁKK-adósság és a névértékes konszolidált államadósság között 2002-ben (lásd 2. ábra). A kötelezettségeket vizsgálva feltűnik azonban, hogy az adósság körébe nem sorolható egyéb tartozások szokásos - a GDP 1-1,5 százalékát kitevő - összege 2001-ben jelentősen, a GDP 3,5 százalékára ugrott. Ennek oka, hogy az állam a jegybanki tartalékok feltöltése céljából tőkét emelt az MNB-ben, amit a pénzügyi számlákban a központi kormányzat tulajdonosi részesedéseinek 2001 végi növekedéseként jelenítünk meg a pénzügyi rendezésig, 2002 elejéig az egyéb tartozásokkal szemben.

Az államháztartás pénzügyi eszközeinek és kötelezettségeinek tranzakciói kapcsán megjegyeztük, hogy 2002-ben - más évekhez hasonlóan - jelentős összegű volt a pénzügyi eszközök értékesítése, csökkentése. Míg a korábbi esztendőkben ez főként a privatizációnak volt köszönhető, 2002-ben a betétkivonás dominált. Az utolsó negyedévben a magas finanszírozási igény kielégítése a pénzügyi eszközök drasztikus leépítését tette szükségessé, ami főleg a jegybanknál elhelyezett betétek csökkenését jelentette.





>> Egy speciális pénzügyi eszköz: a kárpótlási jegy



Az 1939-et követően vagyoni sérelmet szenvedett magánszemélyek kárpótlása az 1991. évi XXV. (kárpótlási) törvény alapján 1991 végén kezdődött és még jelenleg is tart. A törvény rendelkezései szerint a kárpótlás összegéről az Országos Kárpótlási és Kárrendezési Hivatal (illetve utóda, a Központi Kárrendezési Iroda) kárpótlási jegyet vagy utalványt állít ki, amely bemutatóra szóló, átruházható, 1994. december 31-ig kamatozó értékpapír. A kárpótlási jegyek felhasználhatók az állami tulajdon privatizációja során vagyontárgyak, részesedések megvásárlására, termőföldtulajdon megszerzésére, önkormányzati lakások megvételére, illetve a társadalombiztosítás keretében életjáradékra válthatók. A jogszabály a kárpótlási értékpapírt a kárpótoltak állammal szembeni (pénzügyi) követeléseként határozza meg, amit a kárpótlási jegy kamatokkal növelt címletértéke (névértéke) testesít meg.

Annak ellenére, hogy a kárpótlási értékpapírt az állam elismeri kötelezettségeként, a kárpótlás közvetlen költségvetési hatásai nem jelennek meg a központi büdzsé GFS jellegű egyenlegében, vagy tartozásaiban. 2002 végéig összesen 142 milliárd forint értékben bocsátottak ki kárpótlási értékpapír, melyből 110 milliárd belföldi, 32 milliárd külföldi igénylőkhöz került. A kárpótlási jegyek bevonása 1993 közepén élénkült meg. Az elmúlt tíz évben földárverésen 8 milliárd forintnyi papírt használtak fel, 121 milliárd forint címletértékű kárpótlási jegyet cseréltek részesedésekre privatizáció keretében és 5 milliárdnyit váltottak életjáradékra. 1998 óta mind a kárpótlási jegyek kibocsátása, mind beváltása lényegében megállt, a forgalomban lévő címletértékes állomány stabilizálódott (lásd 7. ábra).

A kárpótlási jegyekkel a börzén is kereskednek, a jegyek tőzsdei ára rendszerint messze elmarad a címletértéktől. Kivételt képeznek ez alól azok az időszakok, amikor a tulajdonosok jelentős kárpótlásijegy-beváltásban bíznak, például 1997-1998 fordulóján, illetve jelenleg. 2002 végén ezek szerint 11 milliárd forint állami tartozást mutatunk ki, melyből 2,4 milliárd külföldieknél, 8,6 milliárd pedig belföldi háztartásoknál lévő mennyiség.

A pénzügyi számlák adatainak bőséges publikációja sem teszi lehetővé, hogy az államháztartásra vonatkozó valamennyi, a fentiekben bemutatott információ kiolvasható legyen belőle. Sok esetben a jegybank értékpapír-, monetáris vagy fizetésimérleg-statisztikájában lehetnek olyan információk, amelyek a pénzügyi számlákkal együtt a mélyebb elemzést segítik. Így például az államháztartás pénzügyi számla idősoraihoz az értékpapír-statisztikai közleményekből férhetünk hozzá. Reményeink szerint a pénzügyi számlák adatközlései a későbbiekben bővülni fognak mind az átfogott időszakot, mind az adatok részletezettségét illetően.



Sorozatunk következő részében a pénzügyi számlák adatai alapján a háztartások pénzügyi megtakarításairól készített elemzéseket mutatjuk be.