Piacra dobják a cégek a családi ezüstöt

Nem kevesebb, mint két és fél ezer műalkotás - köztük Auguste Rodin szobrai, Joan Miró szőnyegei, Pablo Picasso 1919-ből származó hatalmas színpadi függönye, Mark Rothko festményei, Alfred Stieglitz és Edward Steichen fotói - díszítette a Seagram Co. New York-i székházát egészen addig, amíg az italkonszernt 2000-ben felvásárló Vivendi Universal SA a kollekció eladása mellett nem döntött. Április végén a Phillips, de Pury & Luxembourg aukciósház közvetítésével túladtak a 750 darabos fotókollekción, majd a Picasso, Miró és Georges Braque munkáit is tartalmazó grafikai gyűjtemény következett. A Christie's nemrég tartott New York-i aukcióján az impresszionista és modern, majd a kortárs festészeti anyag került kalapács alá, végül július 23-án a maradék grafikai, poszter- és műtárgyanyag aukcionálásával válik teljessé a padlás lesöprése.

A francia-amerikai vállalatcsoport első embere, Jean-René Fourtou az idén mintegy 7 milliárd euró értékű eszköztől szeretne megválni, hogy törleszthessen az elődje, Jean-Marie Messier által felhalmozott adósságokat. A műgyűjtemény eladásából befolyó pénz persze elenyésző ehhez képest: műkincspiaci és múzeumi szakemberek nagyjából 15 millió dollárra becsülik a teljes anyag értékét. Annál jelentősebb az esemény szimbolikus jelentősége, hiszen - mint Stacey Gershon, a JP Morgan befektetési bank mintegy 21 ezer darabos műgyűjteményének kurátora fogalmaz - az Egyesült Államok leghíresebb vállalati kollekciójáról van szó. A Seagram-gyűjtemény alapjait az 1950-es években vetette meg az akkori elnök, Samuel Bronfman lánya, Phyllis Lambert - idézi fel a Bloomberg hírügynökség. A művek kiválasztásában neves művészettörténészek, múzeumi szakemberek vettek részt, így az évtizedek során valóban komoly anyag gyűlt össze.

Hasonlóan kiemelkedő színvonalú, ráadásul tematikájában is egységes volt a Forbes-gyűjtemény, amelynek darabjaira ez év februárjában licitálhattak a gyűjtők. A Christie's aukcióján a Viktória-kori brit festészet magas színvonalú, sok esetben muzeális alkotásai szerepeltek, például John Everett Millais, Edward Burne-Jones, William Holman Hunt, Frederic Leighton, Lawrence Alma-Tadema vagy James Tissot alkotásai. Az árverés nem is okozott csalódást: fél tucat kép az adott festő esetében rekordnak számító áron talált gazdára, és kettőnek az egymillió fontos "álomhatárt" is sikerült átlépnie. Ha úgy tetszik, jó befektetésnek bizonyult a kollekciót megalapozó kiadótulajdonos, Christopher Forbes döntése, amikor - fia tanácsára - nagy számban vásárolt az akkor alacsonyan értékelt viktoriánus munkákból.

A vállalati műgyűjtemények eladását általában jelképes gesztusnak szánják az új vezetők, akik így kívánják világossá tenni: mostantól más szelek fújnak, a részvényeseknek nem kell attól félniük, hogy pénzüket indokolatlan reprezentációra szórják el. A The Art Newspaper által idézett szakértők mindazonáltal rámutatnak, hogy az ilyen demonstratív akciók voltaképpen haszontalanok, hiszen a befolyó pénz - mint a Seagram esete is mutatja - csupán csepp a tengerben, míg az irodák, tárgyalóhelyiségek falait borító képek sokszor jelentősen javítják a vállalat imázsát. Sokszor persze valóban gyakorlati érvek szólnak a gyűjtemény "kisöprése" mellett - ismeri el Suzanne Lemakis, a Citigroup műgyűjteményének kurátora. Ilyen lehet a cég költözése, amikor az új, esetleg teljesen más stílusú épülethez nem illenek a korábban felhalmozott festmények vagy szobrok. A vállalati kollekciók helyzete már csak azért is ingatag, mert azokat jellemzően a vezetés egy a képzőművészet iránt elkötelezett tagja halmozza fel, és utódai nem mindig osztják lelkesedését.

Nem csoda tehát, ha - főként a világgazdaság gyengébb időszakaiban - sorra érkeznek hírek a vállalati gyűjtemények eladásáról. Az idei évben a Seagram mellett az ír művészet terén számottevő Smurfit-kollekció is kalapács alá kerül, a közelmúltból pedig elég az izraeli Phoenix Assurance vagy a TI Group esetét felidézni. Ezeknél is tulajdonosváltást követően vált feleslegessé a korábbi vezetők által kiépített gyűjtemény: a Smurfit esetében például a felvásárló amerikai Madison Dearborn vezetése úgy határozott, hogy sokkal kevesebb műalkotás is elegendő a szállodaként és golfközpontként is működő székház díszítésére.