A fiskális politika iránytűje

Az elsődleges egyenleg ma még háttérben lévő mutató, noha a gazdaságpolitika számára megkerülhetetlen. Az Országgyűlés például nem szavaz róla, amikor felhatalmazást ad a kormánynak a következő évi költségvetésre. A legtöbb közgazdasági elmélet ugyanakkor az állam hatásainak vizsgálatához az elsődleges egyenleget tekinti kiindulási alapnak. Érdemes ezért röviden áttekinteni a fiskális politika iránytűjének is tekintett elsődleges egyenleg szerepét, és az egyenlegből levonható következtetésekkel kapcsolatos főbb megfontolásokat. Már csak azért is, mert Magyarország kevesebb mint egy év múlva az Európai Unió tagjává válik, azt követően pedig a monetáris unió feltételeit is teljesíteni kell. Az euró bevezetésével pedig még jobban felértékelődik a fiskális eszköztár jelentősége, hiszen az önálló monetáris politika szuverenitásáról való lemondással óhatatlanul is más megközelítésekre lesz szükség.



>> A mutató meghatározása

Az elsődleges egyenleg előállítására nincs általánosan kötelező formula. Gazdaságpolitikai lényege szerint az elsődleges egyenleg tartalmazza azt a bevételi és kiadási kört, ahol a kormányzat intézkedéseket hozhat az adósságállomány csökkentése érdekében. A magyar gyakorlatban az elsődleges egyenleghez eddig a GFS-rendszerű pozíció szolgált kiindulásul, ám a 2003-as költségvetési törvényjavaslathoz a pénzügyi tárca már az ESA '95 kimutatásban is szerepeltet elsődleges egyenleget. A Magyar Nemzeti Bank az ún. SNA (System of National Accounts) nemzeti számlák alapján határozza meg az elsődleges egyenleg jelzőszámát.



>> Az inkonzisztencia

A költségvetési tervezés jelenlegi rendszerében a középtávú makroprognózissal nyilvánosságra kerülő költségvetési deficitmutató orientálja ugyan a gazdaság szereplőit, ám az első prognózis és a tényleges költségvetési tervszám megszületése között a gazdaság szereplői a nyilvánosságra hozott, korai adatot figyelembe véve alakítják ki saját magatartásukat. A várakozások alkalmazkodását követően úgy lehet az egyenleg eszközével reálhatást elérni, ha a költségvetési törvénytervezethez már a korábbi prognózisától eltérő deficitmutatót használ a kormány. De ha e szerint viselkedik, akkor következetlennek minősítik, mert eltért a korábban meghirdetett politikájától. A gazdasági szereplők felismerik az ilyen típusú magatartás jelentőségét, és ezért a deficitvárakozásaikat a bejelentettnél magasabb szintre teszik. Ez pedig tovább rontja a kormány mozgásterét. A dinamikusan inkonzisztens alkalmazkodás miatt a fiskális célszámra alapuló politika veszt hatásosságából.



>> A hitelességi hatás

A kormányzati politika céljai nem önmagukért valóak. Azoknak a társadalom teherviselő képességét kell alapul venniük. Ezért ha az előzőekben vázolt helyzetben a kormányzat ragaszkodik a korábbi prognózisának megtartásához, azt csak az eredetileg tervezettnél nagyobb társadalmi súrlódás árán teheti meg. Amennyiben nem a korábban közreadott prognózisát tekinti kiindulási feltételnek, hanem a társadalmi teherbírási szint nagyságához igazítja a dinamikus inkonzisztencia alkalmazkodása miatt indokoltan megváltozó egyenleget, azzal a gazdaságpolitika veszít hitelességéből.

Ha ragaszkodik legelső terveihez, azzal javítani tud a gazdaságpolitika hitelességén, ami kedvezően módosíthatja a jövőbeni várakozásokat is. Csakhogy elméletileg ilyenkor a kormányzat rövid távon éppen a társadalmi hasznossági függvény mentén lerögzített célrendszerét sérti meg. A problémával már Heller Farkas is szembesült: "Hogy céljának megfeleljen, a költségvetésnek határozott elvek szem előtt tartásával kell készülnie, amelyek a gazdaság természetéből és a költségvetés rendeltetéséből következnek."

A hitelességi hatás annál erőteljesebb, minél nagyobb mértékű a kiigazítás, illetve az állam eladósodottsága. Eredményeképp csökkenthető a kockázati kamatprémium, csökken az inflációs veszély, valamint az államháztartás kockázati megítélése. A legnagyobb hitelességi hatást a politikailag kényes területeken véghezvitt kiigazítással lehet kiváltani, például a jóléti kiadások, a társadalombiztosítás költségei vagy a közalkalmazottak számának csökkentése.



>> Morális kockázat

Az elmélet lényege: megváltozhat a gazdaság bizonyos szereplőinek viselkedése, amennyiben a kormányzat felől segítséget kapnak, illetve ilyen szándékra utaló jeleket észlelnek. Ezt mindenképpen figyelembe kell venni az elsődleges egyenleg kiigazítása során. A morális kockázatokra a költségvetési egyenlegtől való eltéréskor is figyelemmel kell lenni, mert az arra sarkallja a társadalom különféle csoportjait, hogy mozgósítsák lobbierejüket a büdzsé további fellazításáért.



>> Főbb vizsgálatok

Számos körülmény csökkenti az elsődleges egyenlegre koncentráló vizsgálatok hatásosságát. Az egyik legnagyobb mumus talán az infláció, mely jelentős torzításokat visz az idősorokba. Ha az inflációs ráta változik, az egyenleg a konkrét feltételektől függően javulhat vagy romolhat.

Minél jobban ingadozik az inflációs ráta, annál erőteljesebb ez a hatás. Ezért inflációs gazdaságokban meg kell tisztítani az elsődleges egyenleget ettől a torzítástól. Erre a szakma számos korrekciót dolgozott ki, legismertebb talán az operacionális egyenleg alkalmazása.

Az egyenleg nominális nagysága a fenntarthatósági vizsgálatokkor kap szerepet. Ez arra ad választ, hogy a jövőbeni egyenlegek jelenértéke milyen viszonyban áll a korábban felhalmozódott adósságállománnyal, így különösen a magas adósságrátával küszködő országokban fontos mutatója a pénzügyi helyzetnek. Ez az általános felhasználása az elsődleges egyenlegnek, mely kifejezetten hosszú távú elemzéseknél használatos. Az elmúlt időszak fejleményei azonban rávilágítanak, hogy az adósságráta konszolidálódásával sem veszített fontosságából.

Középtávú vizsgálatok során játszik szerepet az elsődleges egyenleg változására koncentráló, úgynevezett keresleti hatás elemzés. Célja: annak meghatározása, hogy az államháztartás miként járul hozzá közvetlen módon a makrokereslethez, a fiskális politika restriktívnek, vagy expanzívnak minősíthető-e.

A következtetések levonásakor figyelemmel kell lenni arra is, hogy nem minden típusú jövedelem hat azonos mértékben a makrogazdasági fogyasztásra. Az egyszeri hatások kiszűrésének elsősorban a keresleti hatás becslésekor van jelentősége. Az egyszeri államháztartási kiadások figyelembevételével számolt keresleti hatás túlbecsüli a tényleges mértékét, míg az egyszeri kiadások és bevételek nélkül számolt mutató alulbecsüli a ténylegeset, amiatt, hogy az időleges jövedelmek elköltési aránya lényegesen elmarad az állandó jövedelmekétől.

A fenntarthatósági vizsgálattal összevetve a keresleti hatás elemzését észrevehető, hogy a kétfajta vizsgálat az elsődleges egyenleg ellentétes hatására koncentrál.

Középtávon a keresletet hatásosan lehet élénkíteni az elsődleges egyenlegen keresztüli beavatkozással, ám hosszú távon a magasabb deficit visszafogja a növekedést. Az eltérés abból is származik, hogy a keresleti hatás modellje a makrogazdaságot csak a kereslet oldaláról vizsgálja, de a kínálat reakcióját már nem elemzi.