Ami a népességcsökkenés mögött van

A tanulmány megállapítja, hogy a kilencvenes években folytatódott Magyarország lakónépességének csökkenése: az évtized végén még 10,375 millió főt tett ki, 2001-re 10,197 millióra esett viszsza. A népesség növekedésének, illetve fogyásának mértékét leginkább a születések és a halálozások egymáshoz viszonyított aránya szabja meg. 1990-től egészen az 1999-es mélypontig folyamatosan csökkent a születések száma. Az évtized elején ezer főre még 12 élveszületés jutott, a legalacsonyabb érték 9,4 volt, majd 2000-ben 10-re emelkedett, s 2001-ben is csaknem ezen a szinten maradt.



>> Kirívóan rossz halálozási arányszámok



A halálozások száma mindvégig magasabb volt, mint a születéseké. 1990-ben ezer férfira 15,5 haláleset jutott, 2001-ben valamelyest kevesebb, 14,1. A nők halálozási adatai mindig kedvezőbbek voltak, és ez az utóbbi esztendőkben sem változott. A kilencvenes években az összehasonlításra kiválasztott államok közül a posztszocialista országokban esett vissza a leginkább a születések száma, Lengyel- és Csehországban még a magyarországinál is nagyobb mértékben. A nyugat-európai államok legtöbbjében ez a folyamat mérsékeltebb volt, sőt egyes országokban, például Írországban, Hollandiában vagy Franciaországban még növekedett is a születésszám.

A lengyel és a cseh halálozási adatok nem térnek el jelentősen az európai uniós átlagtól, de Magyarország arányszámai kirívóan rosszak. Az élveszületési és a halálozási arányszámok különbsége a természetes szaporodás, illetve fogyás mértékéről informál. Magyarországon a halálozások száma már a nyolcvanas évek elején meghaladta a születésekét. Ez a tendencia a kilencvenes években erősödött, főként a születésszám csökkenése következtében. Csupán 2000-ben növekedett némileg az élveszületések száma, s javultak a halálozási adatok. Más európai államokkal összehasonlítva Magyarországon a legnagyobb a természetes fogyás, beleértve Cseh- és Lengyelországot is (ez utóbbi születési/halálozási egyenlege egészen az évtized végéig pozitív volt). Ugyanakkor az elmúlt években Orosz-, Lettországban vagy Bulgáriában még a magyarországit is meghaladta a népességfogyás mértéke.

A statisztikusok szerint a népesség reprodukciójáról torzítatlanabb képet ad a teljes termékenységi arányszám, amely azt fejezi ki, hogy - bizonyos feltételek között - egy nő az élete folyamán hány gyermeknek adna életet. Hasonlóan a nyers élveszületési arányszámhoz, ennek értéke is visszaesett. Amíg az évtized elején egy nő átlagosan 1,9 gyermeknek adott volna életet, addig a mélypontnak számító 1999-es évben már csak 1,3-nek. Biztató, hogy sem 2000-ben, sem 2001-ben nem következett be további csökkenés, bár még nem tudni, hogy a stabilizálódás mennyire lesz tartós.

A fejlett államokhoz hasonlóan a nők Magyarországon is mind később szülik meg első gyermeküket: 1990-ben átlagosan 23 évesen, 2001-ben 25 éves koruk fölött. A jelenség oka a továbbtanulás, a változó gazdasági-társadalmi környezet befolyásoló ereje és az életvezetési értékek, attitűdök átalakulása. Míg a kilencvenes évek elején az anya az élveszületések több mint felénél, az ezredfordulón csak 37 százalékánál volt 25 évesnél fiatalabb. Növekedett viszont az idősebb korban gyermeket vállalók aránya: ma az élveszületések 38 százalékában 25-29, egyötödében pedig 30-34 éves az anya.

A gyermekvállalási hajlandóságot és a szülés időzítését erősen befolyásolja a képzettség. Az általános iskolai végzettséggel sem bíró nők 32 százaléka még tizenévesen, további 29 százalékuk 20-24 éves korában megszüli első gyermekét. A diplomás nők zöménél - a munkaerő-piaci szempontok miatt - ez az időpont kitolódik húszas éveik második felére, illetve harmincas éveik elejére. A 35. életévük betöltése után gyermeket vállaló nők aránya a legképzettebbek között a legmagasabb.



>> Továbbra is öregszik a társadalom



Az elmúlt évtizedekben megváltozott a népesség korcsoportok szerinti összetétele. Folyamatosan csökkent a 15 évesnél fiatalabbak hányada, miközben növekedett az idősebb korosztályok részaránya. 1970-ben még a férfinépesség 22, a női népesség 20 százalékát tették ki a 0-14 évesek, 2001-ben viszont már csak 18, illetve 16 százalékát. A férfiaknál az elmúlt harminc évben alig-alig változott a 60 évesnél idősebbek népességen belüli aránya, a nőknél a ráta már 1970-ben is magasabb volt, és az ezredfordulóra mintegy 4 százalékkal tovább növekedett, így ma csaknem egynegyedük tartozik a hatvan éven felüliek csoportjába.

A népesség korstruktúráját makroökonómiai szempontból jellemzik az úgynevezett eltartottsági ráták. A gyermeknépességre nézve ez a kilencvenes években számottevően visszaesett, azaz csökkent a 15 évnél fiatalabbaknak a 15-64 évesekhez (a potenciális aktív népességhez) viszonyított hányada. Ezzel párhuzamosan némileg növekedett az időseknek az aktívakhoz viszonyított aránya. Mindez a népesség fokozatos elöregedésére utal.

A korösszetétel mellett lényeges szerkezeti elem a népesség gazdasági aktivitás szerinti struktúrája. Az elmúlt húsz évben az aktív keresők - a dolgozók - aránya folyamatosan csökkent: 1980-ban a teljes népességnek 47, míg 2001-ben 36 százalékát tették ki. Ezzel egy időben egyrészt emelkedett az inaktívak (öregségi nyugdíjasok, rokkantnyugdíjasok stb.) részaránya, másrészt egyre több a munkanélküli. Az eltartottak hányada - hasonlóan az aktív keresőkéhez - szintén visszaesett.

A munkaerőhelyzetet jellemzi, hogy mekkora az inaktívak aránya a gazdaságilag potenciálisan aktív népességen belül. Ebben az értelemben azok minősülnek inaktívnak, akik kényszerűségből vagy önként maradnak távol a munkaerőpiactól. Magyarországot változatlanul az inaktivitás magas aránya jellemzi, bár néhány éve némi javulás figyelhető meg. 2001-ben a 15-64 éves népességnek még mindig 40 százaléka volt inaktív. Ez az arányszám jóval meghaladja az európai uniós átlagot (31). Figyelmen kívül hagyva a többségükben még tanuló legfiatalabbakat és az idősebbeket, a középgenerációk tagjai közül minden negyedik-ötödik személy inaktív.

A munkaerőpiactól való távolmaradásnak több oka lehet, mégis alapvetően négy, viszonylag jól körülhatárolható csoportot különítettek el a tanulmány készítői: a tanulókat (34 százalék), a gyermekgondozáson lévőket (15), a munkavállalási korban nyugdíjazottakat (31) és az egyéb okokra - beteg hozzátartozó ápolása, jól kereső házastárs, jó vagyoni helyzetű család stb. - hivatkozókat (20).



>> Házasság, válás, együttélés



Régóta tartó tendencia, hogy a 15 éves és idősebb népességben csökken a házasok hányada, ami a nőtlenek, hajadonok és az elváltak részarány-növekedésével jár. Az özvegy nők számának mérsékelt bővülése a középkorú férfiak emelkedő halandóságának tudható be. Amíg tíz évvel korábban a 25-29 éves férfiak közel kétharmada és a nők háromnegyede volt házas, ma a férfiak egyharmada, a nőknek pedig csak valamivel több mint fele az.

1990 és 1998 között - a kilencvenes évek közepének stagnálásától eltekintve - folyamatosan csökkent a házasságkötések száma, amelyet mind a nyers házasságkötési arányszám, mind a teljes első házasságkötési arányszám jelez. 1998 és 2000 között némileg emelkedett, 2001-ben azonban visszaesett az 1998-as szint alá. A nyugat-európai államok többségében tapasztaltakhoz hasonlóan folyamatosan emelkedett az első házasságkötési életkor. 1990-ben a hajadon nők átlagosan 21,5 éves korukban kötötték első házasságukat, 2001-ben 25 éves kor felett. A nőtlen férfiak átlagos életkora első házasságkötésükkor a kilencvenes évek elején 24, az ezredfordulón 27 év volt.

Az első házasságkötés időzítését lényegesen befolyásolja a képzettség. A legfeljebb általános iskolai végzettségű férfiak mintegy 45, a hajadonoknak csaknem 70 százaléka manapság is megházasodik húszas évei közepéig. A legtanultabbak többsége 25-29 éves korban, a diplomás férfiak egynegyede, a nők több mint egytizede a harmincas évei elején köti meg első házasságát.

Az utóbbi néhány évtizedben a házasság nélküli együttélés a modern társadalmakban normasértő viselkedésből elfogadott párkapcsolati formává vált. Ma a 15-19 éves, partnerkapcsolatban élő nők 67 százaléka él élettársi kapcsolatban Magyarországon is, szemben a hetvenes évek elején kimutatott 7 százalékkal. A kilencvenes években már nemcsak a 15-19 éves nők között emelkedett az élettársi kapcsolatban élők aránya, mégpedig két és félszeresére, hanem a 20-24 évesek között is megnégyszereződött, a 25-29 esztendősök körében pedig több mint háromszorosára emelkedett. Az idősebb korcsoportoknál a partnerkapcsolatban élő nők 90-95 százaléka továbbra is házas.

Bár az arányszámok és trendek azt jelzik, hogy Magyarországon egyre inkább terjed a partnerkapcsolatok új formája, nemzetközi összehasonlításban még meglehetősen alacsonyak a hazai mutatók. Franciaországban a hetvenes évek közepe és a nyolcvanas évek vége között 11-ről 49 százalékra emelkedett azoknak a nőknek az aránya, akik 24 éves korukig legalább egyszer éltek élettársi kapcsolatban. Ugyanez a ráta Dániában 48, illetve 75 százalékot tett ki. Nagy-Britanniában a trendek inkább a franciaországihoz állnak közelebb.

A válások aránya Magyarországon a nyolcvanas évek második feléig folyamatosan emelkedett, a kilencvenes évek eleje óta pedig drasztikus növekedés tapasztalható: míg 1990-ben ezer házasságkötésre 375 válás jutott, addig 2000-ben 499. A statisztikát elemző szakemberek megállapítása szerint minél későbbi házassági korcsoportról (kohorszról) van szó, annál magasabb az elváltak aránya, függetlenül az együttélés időtartamától, ugyanakkor a fiatalabb párok között többen vannak, akik házasságuk korai éveiben bontották fel párkapcsolatukat. A válások összehasonlító keresztmetszeti adatai szerint az 1990-es években éppen a 20 évnél hosszabb ideje fennálló kapcsolatok között emelkedett leginkább a válások gyakorisága: míg 1990-ben 15 százalékra nőtt, 2001-ben már 22-re.

Jellegzetes képet mutat és egymással is összefügg az elváltak életkor és iskolai végzettség szerinti összetétele. 2001-ben a 30 évesnél fiatalabb elvált férfiaknak 6, a 40 évesnél idősebbeknek 19 százaléka volt főiskolai vagy egyetemi végzettségű. A legfeljebb általános iskolai végzettségűek a legmagasabb arányban a 30 évesnél fiatalabb és a 40 évesnél idősebb elváltak között fordulnak elő. Mivel ők viszonylag fiatalon házasodnak, ez arra mutat, hogy korosztályukban a néhány éve, valamint a hosszú ideje fennálló házasságok a legsérülékenyebbek.

2001-ben a házasságkötések csaknem 32 százalékában legalább az egyik fél a korábbiakban már volt házas. A kilencvenes évek elején hozzávetőleg ugyanilyen arány mutatkozott. 1990-ben ezer elvált vagy özvegy férfira 33 házasságkötés jutott, az ezredfordulón 21. A nőknél ezek az arányszámok: 12, illetve 8. A nők között sokkal magasabb az özvegyek aránya, és többségüket életkora is akadályozhatja az újraházasodásban.





>> Egyre kevesebb a családi fészek



A házasodási arányszámok csökkenésének és a válási mutatók emelkedésének hatása a háztartások összetételének alakulásában is tetten érhető. 1970 és 2001 között csaknem 10 százalékkal esett vissza a házaspáros típusú háztartásoknak (házaspárok, élettársi kapcsolatban élők gyermekkel vagy a nélkül) az aránya. Ezt a változást a gyermeküket egyedül nevelők, valamint az egyszemélyes háztartások részarány-növekedése kísérte.

Folyamatosan csökken az együttélés hagyományos formáját adó, gyermeket nevelő házaspárok aránya: a hetvenes évek legelején még a családok 56 százaléka, az ezredfordulón a fele tartozott ebbe a csoportba. A családok 14 százalékában az anya egyedül neveli gyermekét vagy gyermekeit. A párkapcsolatban élők összetételét számottevően befolyásolja, hogy egyre többen választják az élettársi együttélést: ma 11 százalékos az arányuk. Harminc évvel ezelőtt ugyanez a ráta még csak 2,5 százalékos volt, de még 1990-ben is alig haladta meg az 5-öt. Az élettársi kapcsolatok gyermekszám szerinti összetétele a következő: a fele gyermektelen, szemben a házasságok 39 százalékos adatával. Valamivel több mint egynegyedük egy utódot nevel (a házasságokra ugyanez érvényes); az élettársi kapcsolatban élők 6 százaléka háromgyermekes (ez szintén megegyezik a házasságban élők arányszámával); 3 százalékuk pedig négy vagy annál több gyermekről gondoskodik. Ez utóbbi azért feltűnő, mert a házaspáros családoknál csak másfél százalékos a legalább négy gyermeket nevelők részaránya.



>> Visszaesett a vándorlási hajlandóság



A vizsgált időszak induló évéhez viszonyítva valamelyest visszaesett a népesség belföldi költözési, illetve vándorlási hajlandósága. Míg 1990-ben egy ember élete folyamán átlagosan mintegy ötször változtatott volna lakást saját településen belül, addig az ezredfordulón már nem egészen négyszer. A települések közötti vándorlási hajlam valamivel nagyobb állandóságot mutatott az évtized folyamán.

A kilencvenes évek elején a költözések nagy része még a főváros, kisebb része a Pest megyei települések felé irányult, és a legnagyobb kibocsátók az észak-magyarországi, észak-alföldi megyék voltak. Az ezredfordulóra ez a kép megváltozott: Budapestről vándorolnak el a legtöbben, és Pest megye, benne a főváros agglomerációs övezete vált a legkeresettebb lakóhellyé. A belföldi vándorlási mozgalom jellegzetesen keletről nyugatra irányul: egyes közép- és nyugat-dunántúli területek mind vonzóbbá válnak, míg legtöbben továbbra is az észak-magyarországi, észak-alföldi megyékből távoznak el.