Terrorterápia és EU-alkotmány

Amennyire gyászos légkör vette körül a dolgavégezetlenül zárult tavaly decemberi csúcstalálkozót - jóllehet a résztvevők szinte egyöntetűen igyekeztek mindenkit meggyőzi, hogy (szerintük) kudarcról szó sem volt, csupán bizonyos eredmények (átmeneti?) elmaradásáról -, annyira bizakodó volt a hangulat Bertie Ahern kormányfő csütörtök esti sajtóértekezletén. A mellette ülő - szintén ír származású - Pat Cox európai parlamenti elnök egyesen "áttörésről" és ennek elérése felett érzett "igazi ír büszkeségről" beszélt?

Feltehető, hogy miként a decemberi - fogalmazzunk most már így - "eredménytelenség" sem feltétlen jelentette a világ végét, úgy ez a mostani bizakodás sem ígér automatikusan bekövetkező sikert június közepére. Maga Ahern is igyekezett óvni ennek látszatától, kerülve például azt is, hogy máris újabb konferenciaforduló összehívását - netán rendkívüli csúcs megtartását - jelentse be, úgy vélvén, hogy igazából "majd májusban" fognak csak kellően tisztán látni ehhez.

Mégis, újságírók, diplomaták és neves EU-szakértők - mint a veterán Peter Ludlow, a EuroComment alapítója, vagy John Palmer, az Európai Politikai Központ igazgatója - egyaránt úgy vélték, hogy a "lényeg" már megvan, és nem számít politikai kalandorkodásnak, ha a csúcs résztvevői még azt is be merték vállalni közös nyilatkozatukban, hogy a júniusi EU-csúcsot egyfajta határidőnek jelöljék meg az alkotmányozó folyamat lezárásához. S történt mindez azután, hogy még egy-két hónapja is sokan arról beszéltek: elment a hajó, új problémák kezdik uralni a terepet, mint amilyen a 2007 után esedékes új büdzsé induló marakodása, az idő egyre inkább a sikeres alkotmányozás ellen dolgozik. Most meg John Palmer szerint "már csak a finomhangolás van hátra", Ludlow meg azt fejtegette a konferenciafolyosón, hogy a kulcsszereplők számára egyedül csak a befejezés helyes időzítése kérdéses, mivel többen is szívesen kerülnék, hogy a júniusi európai parlamenti választási kampányban a leendő alkotmány kitételeit ért támadásokra kelljen reagálniuk. Láthatóan még a legérintettebbek - ugyanis az Európai Parlament képviselői - is beletörődtek abba, hogy jó eséllyel nem lesz még EU-alkotmány a zsebükben a most kezdődő kampány idején, mert cserébe esélyt láttak arra, hogy nem sokra rá viszont mégis megszülethet.

Ha viszont alig három hónapon belül ennyire megfordulhatott minden, az azért sejthetően már nem csupán tálalási kérdés. Több mint profán dolog volna mindezt egy - emberi életek százait követelő - terrortámadás "pozitív" következményeként ábrázolni (mindenféle mellékszálak miatt nem is lenne igaz). De tagadhatatlan, hogy az okok láncolatán haladva nem kis szerep jut a tragikus madridi eseményeknek is.

Kezdve mindenekelőtt az egyik decemberi kerékkötőnek számító Aznar-kormány váratlan bukásával. (Hogy ennek most az Amerika-barát politika büntetése, vagy a merényletet követően sokak által vélelmezett esetleges kezdeti félretájékoztatás feletti felháborodás-e az oka, mellékes.) Decemberben a nyíltszíni konfliktust Aznar az évek során tőle "megszokott" konok elszánással vállalta fel. Ráadásul egy olyan vitában, amelyben a vele azonos helyzetben lévő lengyel diplomácián kívül senki nem tudott és nem is nagyon akart egyetérteni vele. Ami azt is jelenti, hogy kiválása úgy taszította elszigeteltségbe a még igazából nem is tag Lengyelországot, hogy azt egymaga láthatóan nem volt kész felvállalni - az utóbbi napok lengyel nyilatkozatai már világosan a kihátrálást készítették elő.

Sokak szerint azonban a madridi gyilkos merénylet akkor is "ösztönző" hatással lett volna, ha nem éppen a vitákban legjobban érintett ország fővárosában robbannak azok a bombák. A külső fenyegetettség mindig a belső sorok összezárására, a véleménykülönbségek háttérbe szorítására ösztönöz - voltaképpen erről szólt az egész hidegháború is. Vélelmezhető, hogy a terrorizmus brutális bekopogtatása mindenképpen a prioritások újrarendezésére késztetett volna sokakat. És igen valószínűen a spanyol álláspont feladása nélkül is hirtelen a megegyezés iránti hajlandóságot erősítette volna a többségnél.

A madridi történések utóhatását maga Ahern is elismerte sajtóértekezletén. Eggyel több okot látván abban, hogy most talán lehet - és másfelől sürgetően kell is - cselekedni. Sürgetően, amíg hat a "terápia". És hogy a nagyobb figyelem a jövőben már ne erre, hanem újabb eseteges sokkok kivédésre irányulhasson. Terápia nélkül.