Versenyképesség a középpontban

Ilyen messzemutató célok elérésére növekedés nélkül nincs esély, távoli célok nélkül pedig a rövid távú növekedés nem lesz fenntartható. De számít-e még a lisszaboni program, és miként változott a politikai napirend a terv 2000-es elfogadása óta?

Először, a feldolgozóipar ismét a napirendre került. A lisszaboni stratégián keresztül meg kell teremtenünk azokat a feltételeket, amelyekre az iparnak szüksége van, hogy szembe tudjon szállni a globális versennyel. Természetesen növekszik a szolgáltatóágazat, részint azért, mert az ipar lead számos, nem az alapprofilhoz tartozó tevékenységet. A munkahelyeknek és erőforrásoknak a szolgáltatásokba való - hosszú távon érvényesülő - áramlását azonban nem szabad összetéveszteni az "ipartalanítás" kockázataival.

Másodszor, az EU-bővítés jelentős lehetőségeket nyit meg a beruházások és a növekedés élénkítésére. Európa nyerni fog az új tagok lelkesedéséből és dinamizmusából. Az uniós vállalkozások számára alkalom nyílik a termelés diverzifikálására és az adódó kompetitív előnyök kihasználására, miközben a termelés a belső piac keretei között lesz tartható.

Harmadszor, közismert a gazdaság teljesítménye, a termelékenység növekedése, illetve az új - információs és kommunikációs - technológiák bevezetése közötti összefüggés. Az USA-ban a termelékenység jobban növekedett az új technológiákat előállító és felhasználó ágazatokban, Európában a hatékonyság lassúbb növekedése azonban fékezte a versenyképességet.

Végezetül, Lisszabon mindennek ellenére helyes megközelítésnek bizonyult, mert közép- és hosszú távú stratégiának volt szánva, amelynek a növekedésben, a munkahelyteremtésben és beruházások fellendítésében az évtized második felében kell eredményt hoznia. Bizonyos hatásai a nehéz gazdasági feltételek közepette is jelentkeznek már: változik a piaci szabályozási környezet olyan ágazatokban, mint a távközlés, az energiaipar, a közbeszerzések, előrelépés történt a tagországok foglalkoztatási és jóléti reformjaiban. A lisszaboni programot a kutatásra, oktatásra és képzésre, továbbá a struktúraváltásra fordított uniós kiadások is alátámasztják.

A fennakadásokra tekintettel három prioritást látok, amelyekkel tovább lehetne javítani a versenyképességet.

Fenn kell tartani a reformok lendületét. A tagállamok vezetőinek be kell tartaniuk a lisszaboni program keretében tett ígéreteket, előbbre kell hozniuk a nagy horderejű nemzeti reformokat. A közelgő félideji áttekintéssel az erőfeszítések összpontosítására, semmint azok felhígítására kell törekedni. Ha a vezetők ezt meg tudják tenni, akkor a Lisszabon régen ígért növekedési osztalékának jelentkeznie kell.

Meg kell változtatni a kockázathoz és az újításhoz való viszonyulást. Az európaiak túlságosan ódzkodnak a kockázattól. Tartózkodunk saját vállalkozás indításától, lassúak vagyunk az új technológiák bevezetésében, óvatosak vagyunk az új élelmiszerek és gyógykezelési módok elfogadásában. Kellő biztonsági intézkedések megtétele után a közigazgatási hatóságoknak és az iparnak cselekednie kell.

Jobb szabályozási környezetet kell teremteni. Fontos kezdeti lépéseket tettünk a jogalkotás minőségének javítására és a szabályok egyszerűsítésére, mindezeknek azonban csak tapasztalatszerző műveleteknek kell lenniük. A tagállamoknak szintén többet kell tenniük a vállalkozások akadályainak felszámolásáért, az új technológiák bevonásáért, a kormányzásnak és a szolgáltatásainak nyitottabbá tételéért.

Volt, aki sürgette, hogy legyen külön biztos kinevezve, aki - javítandó az összpontosítást - csak a gazdasági reformokért és a versenyképességért lenne felelős. Erről a bizottság következő elnökének kell döntenie. Ha azonban a bizottság úgy szerveződne, hogy lenne egy biztos, aki - fontos koordinációs megbízatással - csak a versenyképesség ügyében emelné fel szavát, akkor könnyebb lenne egyensúlyt teremteni a reformok során mérlegelendő politikai prioritások között.

Mit tehet ebben a helyzetben a tavaszi csúcstalálkozó? A tagállamok vezetői nyilván ismét elkötelezik magukat a lisszaboni agenda mellett. Négy év elteltével azonban mindennél fontosabb lett, hogy a szavakat tettek kövessék. A lisszaboni maraton feléhez érve az európai vezetőkön múlik, hogy meghatározzák az ütemet, és bizonyítsák, komolyan veszik a versenytársak legyőzését.