Mit tekintünk árstabilitásnak?

A legelterjedtebb általános definíció Alan Greenspantől, az USA jegybankjának elnökétől származik (1995): "Árstabilitásról akkor beszélhetünk, amikor a gazdaság szereplőinek mindennapi döntéseik meghozatalakor nem szükséges számolniuk az árszínvonal általános változásával." A különböző jegybankok gyakorlata eltér egymástól abban a tekintetben, hogy konkrétan mekkora inflációs szintet tekintenek olyannak, amely megfelel a fenti definíciónak, illetve egyáltalán "számszerűsítik"-e az árstabilitást, vagy sem. Abban a kérdésben azonban egyetértés mutatkozik a különböző országok között, hogy a hosszú távú célt - amennyiben van számszerű cél - nem stabil árszintként, hanem egy alacsony, de pozitív inflációs szintben határozzák meg. A nulla inflációval szemben egy kis pozitív inflációból ugyanis komoly előnyök származhatnak, vagyis - költségei ellenére - az infláció hosszú távon optimális szintje magasabb, mint nulla százalék. Az infláció költségeivel foglalkozó elemzések kimutatták, hogy nem lineáris a kapcsolat az infláció szintje és annak negatív következményei között. Míg a mérsékelt és a magas infláció szignifikáns gazdasági károkat okoz, nagyon alacsony,

1-2 százalékos infláció mellett már nem érvényesül e kapcsolat, sőt, a nulla körüli infláció kisebb növekedéshez is vezethet.

A következőkben azokat a tényezőket foglaljuk össze, amelyek e nemlinearitást indokolhatják, vagyis amely okok miatt az infláció hosszú távon optimális szintje nem nulla százalék, hanem egy alacsony, de pozitív érték (az infláció költségeiről ld. VG, Makrogazdaság c. melléklet, 2002. szeptember 16.). Ezután a magyar gazdaság adottságait tekintetbe véve értékeljük az egyes tényezők jelentőségét, és kísérletet teszünk az árstabilitásnak megfelelő infláció meghatározására.

Az általunk számolt árstabilitás hosszú távú kategória, amelytől az árnövekedés optimális üteme rövid távon, a ciklikus pozíció változása vagy kínálati sokkok következtében eltérhet. Hosszú távnak pedig a 15-20 éves időtávot, a gazdasági felzárkózás időszakát tekintjük, tehát azt az inflációs szintet keressük, amely mellett ezen a horizonton maximális a társadalmi jólét.





>> Miért nem

"nulla százalék"?



Az egyik legfontosabb érv a zéró inflációs céllal szemben az, hogy a gazdaság nagyobb valószínűséggel kerülhet deflációs állapotba. Az árszínvonal általános és tartós esése ugyanis a gazdaság számára sokkal költségesebb lehet, mint az infláció, amelynek több oka is van. Egyrészt az árak nem várt csökkenése megemeli a hitelek reálértékét, ami növeli a vállalati csődök valószínűségét, és kedvezőtlenül hat a beruházásokra, vagyis összességében a kereslet csökkenését eredményezi, és a bankrendszer stabilitását is veszélyezteti.

Másrészt - mivel a nominális kamatláb nem lehet negatív - defláció esetén a reálkamatláb még úgy is magas lehet, hogy a nominális kamatláb nulla százalék körül van. Szélsőséges esetekben ún. deflációs spirál alakulhat ki, ami az árak és a kereslet párhuzamos csökkenését jelenti. Bár a defláció veszélyeire vonatkozóan csak kevés empirikus tapasztalat áll rendelkezésünkre, kitűnő példát szolgáltat az 1929-33-as világválság, illetve Japán, ahol a defláció itt felsorolt költségei jelentősnek bizonyultak.

Fontos megjegyezni, hogy elsősorban azok a tartós deflációs periódusok jelentenek veszélyt a gazdaság számára, amelyek a kereslet visszaesésének és nem a termelékenységnövekedésnek köszönhetően alakulnak ki. Ez a fajta defláció tehát egy kis valószínűségű, de magas költségekkel járó esemény, amelyet célszerű elkerülni. A nemzetközi szakirodalomban a fejlett országokra vonatkozó becslések és szimulációk azt mutatják, hogy 1-2 százalékos inflációs cél mellett már elhanyagolható a tartós defláció kialakulásának valószínűsége.

A pozitív infláció melletti másik érv a lefelé irányuló nominális merevségekkel van összefüggésben. Ez azt jelenti, hogy az árak és a bérek sok esetben lefelé nem rugalmasak, így akkor sem csökkennek, amikor a kereslet és kínálat egyensúlya azt megkívánná. Például ha egy vállalat a termékei iránti kereslet csökkenése esetén nem mérsékli az árait és/vagy a béreit, profitja eshet, így a termelés mérséklésére és a dolgozók egy részének elbocsátására kényszerülhet. Egy kismértékű infláció esetén a reálbérek és a relatív árak úgy is esni tudnak, hogy tényleges bércsökkenésre vagy árcsökkentésre kerülne sor.

Az aszimmetrikus nominális merevségekre vonatkozó, különböző országokra és módszerrel készült becslések eredményei jelentős különbségeket mutatnak. A lefelé irányuló nominális rugalmatlanságot, illetve a kis infláció "olajozó" szerepét cáfoló és megerősítő elemzések egyaránt nagy számban láttak napvilágot, a szükséges "olajozó infláció" mértékére vonatkozóan gyakran még egyazon országok esetén is eltérő következtetések vonhatók le. Több elemzés is felhívta a figyelmet arra, hogy az aszimmetrikus merevségek eltérőek lehetnek magas és alacsony inflációs környezetben: ahogy a gazdasági szereplők alkalmazkodnak az alacsony inflációs környezethez, az aszimmetrikus merevségek jelentősége csökkenhet.

A pozitív infláció melletti további érvet szolgáltatnak az infláció mérésével kapcsolatos statisztikai hibák és torzítások, amelyek eredményeképpen a mért infláció általában felülbecsüli a megélhetési költségek tényleges növekedését. Ilyen torzítást okoz a termékek minőségének javulása, hiszen ekkor az árnövekedésnek csak egy része jelenti a megélhetési költségek növekedését. Az alacsonyabb árréssel működő nagy kereskedelmi egységek arányának növekedése a fogyasztásban csökkenti a megélhetési költségeket, ami azonban szintén nem tükröződik a fogyasztói árindexben. Egy további tényezőt jelent, hogy az előre rögzített kosár miatt a fogyasztói árindex nem tükrözi a termékhelyettesítési hatást, vagyis azt, hogy a fogyasztók azon termékekre váltanak, melyek relatív ára csökken. Ezért amikor az árarányok megváltoznak, a megélhetési költségek lassabban emelkednek, mint a fogyasztói árindex. A fejlett országokra vonatkozó becslések szerint a fogyasztói árindex 0,5-1 százalékkal haladja meg a megélhetési költségek tényleges növekedését.

A fejlett országok jegybankjai általában 1-2,5 százalék körüli inflációt jelölnek meg árstabilitásként. Néhány országban pedig - pl. az USA és Japán - egyáltalán nem rendelnek az árstabilitás fogalmához számszerű értéket, pontosan arra hivatkozva, hogy az infláció optimális szintjének meghatározása túl bizonytalan. A különbözőségek egyrészt azt mutatják, hogy az árstabilitásnak leginkább megfelelő inflációs szint meghatározása nem egyértelmű, másrészt pedig a különböző gazdaságokban más-más tényezők számítanak fontosnak.





>> Árstabilitás

Magyarországon



Több érv is szól a mellett, hogy a felzárkózó országokban, mint Magyarország is, az árstabilitásnak megfelelő infláció magasabb lehet, mint a fejlett országokban. A legfontosabb érv a fejlett országokat meghaladó termelékenységnövekedéshez, ill. a Balassa-Samuelson-hatáshoz kapcsolódik. A tőkeintenzívebb, iparcikkeket előállító szektorokban a termelékenységnövekedés általában nagyobb, mint a főleg munkaerőn alapuló szolgáltatásoknál. Ha a bérek minden szektorban ugyanolyan mértékben emelkednek, a szolgáltatások relatív ára - az iparcikkekhez viszonyítva - törvényszerűen nő. Az iparcikkek és a szolgáltatások termelékenységi különbsége azonban a fejlett országokhoz felzárkózó gazdaságokban jellemzően meghaladja a fejlett országokra jellemző szintet. Ebből adódóan jelentősebbek a relatív árváltozások, így - amennyiben az árak lefelé merevek - a magasabb infláció hozzájárulhat a rugalmasabb áralkalmazkodáshoz.

Ha egyelőre eltekintünk a külföldtől, a két szektor közötti termelékenységkülönbség által implikált relatív árváltozás abban az esetben indokolhatja a pozitív infláció szükségességét, ha az árak lefelé rugalmatlanok. A nulla százalékos infláció ugyanis hosszú távon az iparcikkárak csökkenése és a szolgáltatások árainak enyhe emelkedése mellett valósulhat meg. Lefelé irányuló ármerevség esetén azonban az iparcikkárak adott csökkenése csak a szükségesnél szigorúbb monetáris kondíciókkal érhető el, és szükségtelen növekedési áldozatot okozhat.

A termelők egy része ugyanis az árak csökkentése helyett a termelés visszafogásával reagál, így az egyensúly alacsonyabb output mellett jön létre. Lefelé irányuló ármerevségek esetén tehát a relatív árváltozások az árak emelkedésén keresztül tudnak a legegyszerűbben megvalósulni.

A rugalmas relatív árváltozásokat tehát lefelé irányuló ármerevség mellett az az inflációs szint biztosítja, amely mellett - figyelembe véve a relatív árak egyensúlyi változását - az iparcikk-infláció nem negatív.

A gyakorlatban, kis nyitott országként figyelembe kell vennünk az iparcikkek világpiaci árának alakulását is, hiszen az iparcikkek árának hazai változása hosszú távon csak nominális felértékelődés mellett lehet alacsonyabb a külföldi iparcikk-inflációnál. Külkereskedelmi partnereinknél az iparcikkek inflációja rendszerint nullánál valamelyest magasabb, 1997-2003 között átlagosan 0,5 százalék körül volt. E pozitív szám feltehetően részben a fogyasztói árindexben lévő torzításokra reflektál. Emellett hangsúlyoznunk kell, hogy a külföldi iparcikk-inflációnál alacsonyabb infláció és felértékelődés kombinációja lassú és nem tökéletes árfolyam-begyűrűzés mellett makrogazdasági költségekkel járhat.





>> Mekkora "olajozó"

inflációra van szükség?



Felmerül a kérdés, hogy milyen mértékben merevek lefelé az árak, illetve milyen költségeket okozhat a tartós nominális felértékelődés és a külföldi iparcikk-inflációnál tartósan alacsonyabb infláció Magyarországon. A témában készült vizsgálatok nem igazolják, ugyanakkor nem is cáfolják egyértelműen az aszimmetrikus ármerevség létezését. A lefelé irányuló ármerevség szerepet játszhatott a sávszélesítést követő vártnál lassabb árfolyam-begyűrűzésben, de a gyengébb pass-through-t egyéb tényezők is magyarázhatták (például a nagyobb árfolyam-bizonytalanság). A nemzetközi tapasztalatok sem kínálnak egyértelmű útmutatást. Bár néhány országban - például Anglia, Csehország - az iparcikkek ára évek óta folyamatosan, átlagosan évi 1-2 százalékkal csökken, e deflációt általában nagyon nagy mértékű, 25-30 százalékos nominális felértékelődés előzte meg, tehát az árfolyam begyűrűzése összességében nagyon lassúnak tekinthető.

Az egyértelmű bizonyítékok hiányának ellenére az "olajozó inflációt" oly módon határoztuk meg, hogy az iparcikk-infláció ne legyen alacsonyabb a kereskedelmi partnereinkre jellemző szintnél, ami az elmúlt öt évben 0,5 százalék körül alakult. Az általunk számolt érték tehát a túlzottan alacsony infláció kockázatát minimalizálja, vagyis azt a burkolt feltételezést tartalmazza, hogy a túl alacsony inflációból eredő költségek meghaladják a szükséges "olajozó inflációnál" valamelyest magasabb inflációból eredő költségeket.

A számítások két fontos feltételezést tartalmaznak. Az egyik, hogy a szolgáltatás-iparcikk inflációs különbséget hosszú távon csak a két szektor termelékenységkülönbsége határozza meg. A két szektor relatív árainak alakulását még számos más tényező, pl. a relatív bérek, relatív profitráták, preferenciák tartós változása is befolyásolhatja, ezekről azonban azt feltételezzük, hogy a jövőben várható értékük hosszú távon nulla, vagyis nem követnek semmilyen trendet. Egy másik fontos feltételezés, hogy az iparcikk-infláció hosszú távon követi a külföldi iparcikk-inflációt. (A Balassa-Samuelson-hatásról részletesen ld. Kovács Mihály András [szerk.]: A Balassa-Samuelson-hatás becsült mértéke öt közép- és kelet-európai országban [2002], MNB-füzetek 2002/5.)

A szolgáltatások-iparcikkek egyensúlyi inflációs különbségét magas, illetve alacsony szolgáltatás/iparcikk termelékenységkülönbség feltételezése mellett is kiszámítottuk. A magas érték 1992-2002 hazai átlagának, az alacsony pedig a 80-90-es évek portugál értékeinek felel meg. A szolgáltatások arányára vonatkozóan szintén két szcenáriót számoltunk. Az első esetben az élelmiszerárak az iparcikkekhez hasonlóan viselkednek, a második esetben pedig 50-50 százalékban az iparcikk és szolgáltatás által meghatározottak. A regulált árak a szolgáltatások, a benzin, alkohol, dohány és piaci energia termékcsoportok pedig az iparcikkek kategóriájába kerültek mindkét csoportban (az eredményeket ld. a táblázatban).

Összességében azt mondhatjuk, hogy 0,5 százalékos külföldi iparcikk-inflációt feltételezve a hazai infláció - különböző feltevések mellett - a 2,3-3,2 százalékos tartományba tehető. A fenti számítás tehát azt az inflációs szintet határozza meg, amely biztosítja, hogy az iparcikkek árai nem csökkennek, továbbá nem nőnek kisebb ütemben, mint kereskedelmi partnereinknél. A számítás tehát erős aszimmetrikus merevséget feltételez, vagyis azt, hogy a külföldi inflációtól való eltérésnek, illetve a nominális felértékelődésen keresztül történő alkalmazkodásnak magas költségei vannak.





>> Egyéb figyelembe veendő tényezők



A felzárkózási folyamat miatt a fejlett országoknál magasabbak lehetnek a fogyasztói árindex mérési hibái is. A konvergencia során a különböző termékek minőségének javulásából, az új termékek megjelenéséből, illetve az alacsony árréssel dolgozó hipermarketek fokozatos térnyeréséből eredő torzítás meghaladhatja a fejlett országokra jellemző szintet, de ezek a hatások Magyarországon feltehetően a tranzíció első szakaszában voltak igazán jelentősek, a piacgazdaság megszilárdulásával a minőségjavulás és az új termékek bevezetéséből eredő torzítás jelentősége csökkent.

A fejlett országoknál magasabb termelékenységnövekedés miatt ugyanakkor kisebb a jelentősége az aszimmetrikus nominális bérmerevségeknek. A gyors termelékenységnövekedésnek köszönhetően ugyanis a fejlett országoknál magasabb az átlagos reál- és ezáltal a nominális bérnövekedés, következésképpen kisebb a valószínűsége annak, hogy egy negatív sokk következtében nominális bércsökkenésre van szükség, és a nominális bérmerevségek miatt a reálbércsökkenés az infláción keresztül kell hogy megvalósuljon. Végezetül a defláció, illetve a zéró nominális kamatláb elkerülése szempontjából a magyar gazdaság jellemzői nem indokolnak a fejlett országok számára javallott 1-2 százaléknál magasabb inflációt.





>> A különböző tényezők összegzése



Nem egyértelmű, hogy miként kell összegeznünk a fenti tényezőket. Nem világos például, hogy az árindex torzításai hogyan kapcsolódnak a többi tényezőhöz. Egy "deflációspecifikus" árindex feltehetően sem a fogyasztói árindexszel, sem pedig egy tökéletes megélhetésiköltség-indexszel nem egyezne meg. Mivel a modellek a fogyasztói árindexben kifejezett inflációs célra vonatkozóan fogalmazták meg ajánlásukat, ezek elfogadása esetén a torzításokat nem kell hozzáadnunk a javasolt inflációs célokhoz. Az optimális inflációt így a különböző tényezők metszeteként határozhatjuk meg. A 2,3-3,2 százalékra becsült "olajozó" infláció magasabb a többi tényező által indokolt minimális infláció mértékénél, vagyis ez a szint már biztonsággal véd a deflációtól, és kezeli a fogyasztói árindex torzítását is. Megemlítjük, hogy a felzárkózó országok, amelyek már hosszabb távú inflációs célt is kijelöltek, az árstabilitást általában a fejlett országokénál magasabb inflációban határozzák meg. Csehországban és Chilében 3, Lengyelországban 2,5 százalékos középértékű a hosszú távú inflációs cél.