Az unió jelentős mozgósító és vonzerő

Mi változik a hazai innovációban május elsejével, teljes jogú tagságunk kezdetével? - kérdezem Pakucs Jánost, a Magyar Innovációs Szövetség elnökét.

Ez a nap a magyar gazdaság életében sok szempontból határkő, hiszen belépésünk napjával számos korlát szűnik meg - például a vámeljárásokban - vagy új szabályozás lép életbe, többek között a foglalkoztatásban. Az innovációban azonban más a helyzet: egy átalakulási folyamat kellős közepén vagyunk, ezért egyik részterületéről sem mondhatjuk el, hogy a belépés dátumával valami egy csapásra gyökeresen megváltozik. Inkább azt mondanám, hogy egy hosszabb fejlődési periódus következő szakaszához érkezünk.

Ez a dátum viszont jó alkalom arra, hogy számba vegyük: mit tett a szövetség a rendszerváltozás óta eltelt majd másfél évtizedben?

A szövetség közreműködésével jött létre többek között - a térségben elsőként - az Európai Üzleti Innovációs Központok hálózatának (EBN) hazai szervezete, az Innostart Nemzeti Üzleti és Innovációs Központ. Azóta már - részben a segítségünkkel - a környező országokban is megalakultak ezek a szervezetek. Szövetségünknek ezenkívül hat regionális képviselete van: Győrött, Pécsett, Veszprémben, Debrecenben, Miskolcon és Szegeden. Ezek nemcsak úgynevezett tudáscentrumok, hanem reményeink szerint a kutatás-fejlesztés, illetve az innováció regionális központjai is lesznek. Ezekben a központokban dolgoznak a szövetség regionális igazgatói, akik már eddig is sokat fáradoztak uniós kapcsolataink egyengetésén, szélesítésén.

Miből áll a munkájuk?

Programok szervezéséből, pályázatok figyelemmel kíséréséből, tanácsadásból, innovációs parkok, technológiai centrumok létesítéséből, a regionális tudomány- és technológiapolitika, illetve innovációs stratégia kialakításában való közreműködésből. Ezek az irodák - többek között - részt vesznek a hazai innovációbarát környezet kialakításában, valamint abban, hogy legyenek ismertek és hozzáférhetők a különböző pályázati és támogatási rendszerek. Nagyon fontos mindemellett, hogy legyen megfelelő törvényi szabályozás és jogi környezet, kedvező adózási feltételek, és hogy kialakuljon a hazai innováció intézményrendszere, jól működjön a központi irányító szerv, a január elsejével megalakult Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal. Mindezek együttesen a sikeres innovációpolitika kiindulási feltételei.

Bizonyára idő kell ahhoz, hogy működni kezdjen például az a támogatási mechanizmus, amelyet a vállalkozók nem fogadtak osztatlan sikerrel.

Így van, annak ellenére, hogy jelenleg a GDP-nek csak egy százalékát fordítjuk kutatás-fejlesztésre (az uniós országokban ez az arány átlagosan 2 százalék, 2010-re az EU által kívánatosnak tartott és elérendő arány pedig 3 százalék). Rossz a ráfordítás belső aránya is, mert az állam 0,6, a külföldi források 0,1, a hazai vállalkozók pedig 0,3 százalékot tesznek hozzá. Nagyon sok mindennek kell történnie ahhoz, hogy eljussunk a kívánatos 2 százalékig, különösen pedig ahhoz, hogy a mostani arányok megforduljanak. Az EU-országokban ugyanis kétharmadot tesznek be a "kalapba" a vállalkozók, és egyharmadnyit az állam. Ahhoz tehát, hogy a 2 százalékból legalább 1,2-t a cégek finanszírozzanak, négyszeresére kellene növelniük a jelenlegi hozzájárulásukat.

Úgy tűnik, ez nem várható el, mivel a jelenlegi befizetnivaló miatt is sokan berzenkednek.

Sajnos, így van. A fő gond ugyanis az, hogy a hazai vezető menedzserek egy része nem tartja fontosnak az innovációt, legalábbis nem tesz érte semmit. Nem érzékeli, hogy az milyen döntő mértékben járulhat hozzá a termelékenység-, illetve a gazdasági növekedéshez. A hazai cégek nem értik, nem használják eléggé az innováció áldásait, nincs meg hozzá igazán a menedzserek érdekeltsége, érdeklődése, innovációs kultúrája. Mindezek miatt most az állami támogatásokat kell növelni.

Térjünk vissza egy kicsit a számokhoz. Az említett egyszázalékos k+f aránynyal hogy állunk a világon és Európában?

Ez az európai átlag fele, de ha az egy főre jutó GDP alapján számolunk, akkor az derül ki, hogy 12-14-szer kisebb a ráfordítás nálunk, mint az unióban. Az eszközök, az anyagok, a laboratóriumi berendezések ugyanannyiba kerülnek már nálunk is, mint máshol a kontinensen. A kutatók bére jóval alacsonyabb, ez azonban nem jelentős tétel. Az adatokból jól látszik, hogy nagy hátrányban vagyunk. Az Egyesült Államokban a gazdasági növekedés 70 százaléka származik innovációból, Nyugat-Európában 60-70 százalék, nálunk azonban jóval kevesebb: 43-44 százalék. Mára már elfogyott a munkaerő-, a munkaidő-, az intenzitástartalék, így tehát a termelékenység növelésének egyetlen forrása az innováció. Ezt azonban még nem sokan ismerték fel itthon, mivel az egymillió - illetve az alkalmazottakat is foglalkoztató 170 ezer - hazai vállalkozás közül mindössze 3-400 innovatív, és csak 2-3 ezer mutat affinitást az innováció iránt, miközben az európai vállalatok 70 százalékáról lehet ezt elmondani. Kár, hogy értékesíteni akarják az egyik legjobban működő magyar vállalatot, a Richtert, amely 25-30 milliárdos nyereségéből 9-et fordít kutatásra és fejlesztésre, bizonyítva, hogy a k+f ráfordítások növelése és a gazdasági eredmény növekedése között igen szoros a kapcsolat. Nem véletlen, hogy ez a vállalat nyerte el 2002-ben a Magyar Innovációs Nagydíjat.

Megítélése szerint hogyan állunk helyt majd újdonsült európai uniós polgárokként?

Hogy mihez képest kell helyt állnunk, azt nem lehet számokba foglalni, mert az unióban nincs kötelező innovációs normatíva, ezt a tagállamokra bízzák, tehát országonként eltérő. Az azonban elmondható, hogy az uniós csatlakozás ezen a területen is alkalmat kínál a szembesülésre. Bekerülünk egy olyan közösségbe, amelyben az innovációnak presztízse van, céljai, követelményrendszere. Ennek mozgósító és vonzerőnek kell lennie a számunkra, hiszen élesebben látszik majd a lemaradásunk, és annak a sürgető követelménye, hogy ennek legalább egy részét mihamarabb ledolgozzuk. Hiszen az Európai Unió országainak 2010-ben már nemzeti össztermékük három százalékát kell innovációra fordítaniuk, és ez a lisszaboni cél akkorra ránk is érvényes lesz.