Barroso és az ő esélyei

"Miért jó Európának egy kis ország ismeretlen politikusát jelölni, amikor arról volt szó, hogy erős bizottságot akarunk? Nem inkább egy új Jacques Delorsra volna most szükség?" - tették fel a kérdést bizottság déli sajtóértekezletén. Többen bólogattak, kezükben a Financial Times napi elemzésével, ami egyebek között a José Manuel Durao Barroso előtt álló egyik legnagyobb kihívásként említette, hogy meg kell küzdenie majd azzal a képpel, hogy ő csupán a "legkisebb közös többszörös". Sok minden van ezekben a megjegyzésekben, csak éppen a lényegről nem beszélnek: ugyanis egyetlen bizottsági elnök sem tudja eldönteni egymaga, hogy ő most "erős" elnök lesz, vagy sem. Nem rajta múlik, hanem jelentős részt a tagországok viselkedése dönti el, milyen mozgástér marad a számára.

Az elmúlt három bizottsági elnök esete azért tanulságos, mert minden végletre példával szolgálnak. Delors valóban sok mindent elért, de ehhez kellett az is, hogy a híres Kohl-Mitterrand tengely mögé álljon. Amivel már valóban sok mindent keresztül lehetett vinni, az egységes piactól a többségi szavazáson át a monetáris és a politikai uniókig, szemben Thatcher asszony hadakozásaival is.

Valami, ami kezdettől fogva nem adatott meg az utódainak: sem Santernak, sem pedig Prodinak. Santer balszerencséje éppen az volt, hogy Delors után következett. Aki egyfelől meglehetősen nehéz örökséget hagyott maga után, másfelől addigra már érezhetően "kitermelte" a saját ellenzékét (amelynek soraiban a britek mellett megjelentek a korábbi "EFTA-sok" is?). Mivel közben Mitterrand is kihullott a képletből, túlsúlyba került az a vélemény, hogy "még egy Delors pedig nem lesz!".

Santer a maga nemében valóban "legkisebb közös többszörösként" maradt a színen, miután a lehetséges "Delors-utódok" sorban elvéreztek. Miként aztán a későbbiekben sem hagytak neki lehetőséget semmilyen érdemibb kezdeményezésre. Pedig eleinte akart ő, ahogy aztán majd utóda, Prodi is. Mindkettőjük hozott újabb "fehér könyveket", álltak elő ambiciózus javaslatokkal. Mindig üres kézzel kellett elkullogniuk. Így persze nehéz "erős elnöknek" lenni?

Tegyük hozzá: még így sem lebecsülendő, amit a két "erőtlen elnök" hátrahagyott. Kezdve a monetáris unióval, az euró bevezetésével, a jelenleg ketyegő hétéves költségvetés összehozásán (az "Agenda 2000"-en) át tizenkét tagjelölt ország véleményezéséig és -12 tárgyaló országra számítva - 360 közösségi pozíciós papír kidolgozásáig. Ezt mind az előző és a mostani bizottság csinálta. Mi lett volna, ha még a Chirac-Schröder lokomotív is a közvetlen elődeikhez hasonlóan húzta volna mögöttük a vonatot?! Nem így történt, cserében maradt a rájuk sütött bélyeg a "béna kacsa" szerepkörről.

Nem lehetetlen, hogy Barroso sem tud majd ebből a körből kitörni. Nem lehetetlen, de nem is szükségszerű! Ha elfogadjuk, hogy a bizottsági elnök ereje nem kis részt a társintézmények - mindenekelőtt a tagállamokat tömörítő tanács - támogatásán vagy obstrukcióin múlik, akkor a lehetséges esélyeket is ennek szemüvegén át kell nézni. Nem elfelejtve, hogy mára, huszonöt taggal, már sok mindenben más ez a mai tanács, mint volt Santer idejében. Példa rá az alkotmányos szerződés kihordása, ahol sokszor legalábbis nem volt figyelmen kívül hagyható, mit is akarnak az ilyen-olyan ad-hoc koalíciókba összeállt országcsoportok. Régen Delorst a német-francia tengely tette erőssé, s nem kell eleve kizárni, hogy most a hasonlóan gondolkodó kicsik tehetik legalábbis érdemi játékossá az amúgy is soraikból kikerülő új elnököt. Főként, ha ügyesen politizálva időről időre maguk mellé tudnak állítani egy-két partnert a nagyok oldaláról is.

Az említett sajtóértekezlet-kérdés nemcsak azért nem volt igazán sportszerű, mert eleve bizalmatlanságot szavazott valakinek, aki még munkához sem látott, hanem mert egy régi képletből indult ki, aminek érvényessége mára már távolról sem abszolút. A konvent példája megmutatta, hogy szükséges tagországi támogatás nélkül a kulcskérdésekben egy Giscard-fajsúlyú politikus sem tud mindenható lenni. Miközben a Portugália népességének felét sem kitevő Írországból érkezett, politikusi szerepet soha nem játszott Pat Cox pedig ki tudta nőni magát az Európai Parlament legsikeresebb elnökévé. Barroso sem esélytelenebb, mint Cox, igaz, a siker sincs beígérve neki. Adni kell egy esélyt az esélynek is néha.