Már megint a lengyelek?

Riasztó volt alig két héttel az alkotmány reménybeli véglegesítése előtt visszahallani ugyanazt az érvrendszert, ami alapján öt hónappal ezelőtt - a decemberi brüsszeli EU-csúcson - egyszer már megfeneklett az egész folyamat. Különösen, hogy Sobotka professzor - amúgy a Lodzi Egyetem Európa Intézetének főigazgatója - azt sem rejtette véka alá, hogy bár Varsóban remélik, hogy az ír EU-elnökség ezúttal sikerre jut a közvetítésével, de ha mégsem, úgymond akkor sincs katasztrófa, végül is van már egy hatályba lévő érvényes nizzai szerződés is az egész hátterében.

Önmagában persze egy lengyel társadalomtudós vélekedése nyilván nem tétel egy olyan politikai nagyjátszmában, mint amilyennek tíz nap múlva az újabb brüsszeli csúcs is ígérkezik majd. Az elgondolkodtató az volt, hogy előadásában hangsúlyozottan nem a saját, hanem a "lengyel" álláspont vázolását ígérte (mellesleg a Magyarországi Európa Társaság szervezésében tartott nemzetközi konferencia egyik támogatója a budapesti lengyel nagykövetség volt).

Sobotka mindenekelőtt azzal érvelt, hogy a nizzai szerződés kompromiszszum eredményként született, és nem látja okát, hogy ezt mára már semmisnek tekintsék. Általában is furcsának nevezte, hogy egy olyan szerződést kérdőjelezzenek meg, aminek a végrehajtását a gyakorlatban még ki nem próbálták soha.

A továbbiakban táblázatok sorával demonstrálta, hogy szemben a nizzai rezsimmel, a kettős többségen alapuló döntéshozás mellett a kis és közepes tagországok befolyásolási képessége minden esetben - néhol drámai, 30-50 százalékos mértékben - csökkenne. Külön is kitért a blokkoló kisebbség elérésének lehetőségére, ami szerinte az új rendszerben felerősödne Francia- és Németország esetében, miközben csökkenne a csatlakozó tízeknél.

Amikor viszont felmerült az a kérdés, vajon az említett befolyásolási képesség csökkenése egy reális szintről esik-e ekkorát valami igazságtalan tartományba, vagy a netán a nizzai számsor tükrözött némileg túlértékelt pozíciót, az előadó ezt "nem hallotta meg". Válaszában láthatóan "nem jutott idő", hogy a sokféle kérdésre reagálva még erre is kitérjen.

Pedig az egész nizzai csomaggal igazából nem az a baj, hogy a gyakorlatban nem tudna működni. Mert működni persze tudna. Miként abban sem kételkedik senki, hogy ott némely országok valóban erősebb szavazati pozícióba kerültek, mint amire a kettős többség mellett képesek lennének. A lényegi pont az egész vitában, hogy Nizzában, a bővítési folyamat határidőket sürgető nyomása alatt - s egy nem mindenben a helyzet magaslatán álló soros (amúgy francia?) elnökség mellett - pusztán politikai érvek alapján a valós viszonyokat nem mindenben hitelesen kifejező politikai kompromisszum született.

Azóta azonban változtak a politikai körülmények - így egyebek között lezárult a tízekkel a bővítési folyamat -, és az akkori egyezkedők ma már nem készek még egyszer belemenni ugyanabba az egyezségbe. Így mindenekelőtt német részről abba, hogy a népességben Németország felét sem kitevő lengyel és spanyol tagállami szavazati súly egy 3-tól 29-ig terjedő szavazati skálán csak kettővel maradjon el a németétől. Kettejük szavazatszáma pedig csaknem duplája legyen a németnek, miközben a népességük együtt sem éri el a németét.

Tanulságos volt, hogy Sobotka azzal is igyekezett védeni a lengyel álláspontot, hogy azt a lengyelek többsége ma is támogatja. A decemberi kisiklást Lengyelországban úgymond nem élték meg fiaskónak, a lengyel kormányfő kivételesen általános elismerésben részesült. Sajátos dolog, amikor egy pozíció, egy érvelés igazságtartalmát azzal igazolják, hogy az abból kedvezményezetten kikerülőknek tetszik.

Egyszóval a Sobotka-féle érvelés láthatóan éppen az említett politikai helyzetváltozást ignorálta teljes mértékben, felvetve azt a kérdést, vajon mennyiben lehet ez a szemlélet tényleg meghatározó a végső lengyel tárgyalási álláspontban. Mert ha az lesz, az óhatatlanul újabb konfliktust - hogy azt ne mondjuk: válságot - is előrevetíthet. A süketek párbeszédét.