Gazdasági statisztika
Tavaly a forint reálfelértékelődése 5-6 százalék között volt a különböző (CPI, PPI, ULC alapú) számítások szerint. Az export volumene ennek ellenére 17 százalékkal emelkedett, ugyanakkor viszont még ez a jelentős növekedés sem tudta javítani a külgazdasági egyensúlytalanságot: a külkereskedelmi mérleghiány 5, a folyó fizetési mérleg deficitje pedig 8 százalék körül alakult. A rendszerváltás után eltelt immár 15 esztendő, és a magyar gazdaság mégsem működik úgy, mint a piacgazdaságok, a standard közgazdaságtan törvényei nem feltétlenül vagy nem a racionális elvárásoknak megfelelően érvényesülnek. Az imént említett példa nem valamilyen elszigetelt jelenség, deviáns viselkedés, hanem az egész időszakra jellemző gazdasági viselkedés (lásd az ábrát). A legszembetűnőbb eltérések az elmélet által elvárt működéstől így foglalhatók össze:
1. A export és az import dinamikája nem az árfolyam (reálleértékelődés vagy -felértékelődés) változása szerint alakul, és nem egymással ellentétes irányban mozog. Pedig az elméleti elvárások alapján a leértékelődés növeli az export jövedelmezőségét és ezért az exportvolumenét is, illetve drágítja az importot, és ezért csökkenti annak volumenét. (A felértékelődés pedig ellentétes irányú hatásokat fejt ki.)
2. Az export és import volumene a magyar statisztikai adatok tanúsága szerint a nemzetközi konjunktúraciklusnak megfelelően nő vagy csökken, egymással párhuzamosan változik. Igen ritka és kevéssé jellemző a két oldal ellentétes irányú és/vagy jelentősen eltérő arányú mozgása.
3. A nagy exportnövekedés általában nem mérsékli a külkereskedelmi mérleghiányt, sőt sokkal inkább emeli az import hasonló mértékű megugrása miatt.
4. A külkereskedelmi mérleghiány nem a reálárfolyam változása szerint alakul. A reálleértékelődés többnyire nem csökkenti a hiányt, a felértékelődés pedig csak elvétve járul hozzá a deficit emelkedéséhez.
A fejlett országokra kidolgozott "mainstream" közgazdaságtan szerint perverznek számító gazdasági viselkedés mögött igen egyszerű meglelni a logikus magyarázatot. A magyar gazdaság a piacgazdaságra való átállás ellenére sem tudta megteremteni a (kül)gazdaság versenyképességét. Kis, nyitott gazdaság lévén, a gyenge versenyképesség a külkereskedelmi mérleghiány állandósult magas arányában és a nemzetközi munkamegosztásban játszott alárendelt szerepben mutatkozik meg. Nagyon kevés olyan szektorunk és termékünk van, amely a világpiacon jól eladható, és ugyanakkor nagyrészt hazainak számító alkotórészekből áll össze. Sokkal inkább jellemző az exportunkra a bérmunka, az öszszeszerelő tevékenység, a kis hozzáadott értékű szektorok dominanciája. A mögöttünk hagyott évtizedben igen dinamikusan növekedett az export, de sajnálatosan az imént említett jellemzőkkel. Az exportboom meghatározó szektora a feldolgozóipar, ezen belül a gépipar volt, amely nemritkán 10-15 százalék körüli volumen- és 20 százalék feletti exportnövekedést produkált, de alig támaszkodott hazai beszállítókra.
Érdemes szemügyre venni ebből a szempontból néhány szektor termelési szerkezetét az ágazati kapcsolatok mérlege alapján (lásd a táblázatot). Igen figyelemreméltó, hogy a gépipari termelés hozzáadott értéktartalma menynyire alacsony, 18,4 százalék, miközben a nemzetgazdasági átlag 38 százalék. Ennél már csak az szembeötlőbb, hogy a gépipari termelés importtartalma 68,8 százalék, miközben a mezőgazdaságé 10 százalék alatt marad és a nemzetgazdasági átlag is csak 27,7 százalék. Egyes gépipari alágazatokban még ennél is kirívóbb arányok vannak, például az iroda- és számítógépgyártásban 90, a híradás-technikai termékeknél pedig 80 százalék az import aránya a bruttó kibocsátásban. És jellemzően éppen ezek az alágazatok fejlődnek a legdinamikusabban, nem ritka, hogy 30-35 százalékos ütemben bővül a termelésük. Mindebből az állapítható meg, hogy az exportunk erőteljesen importfüggő, a jelentős exportnövekedés óhatatlanul maga után húzza az importot is, sőt a gyakorlatban meg is előzi azt, hiszen az exporttevékenység megkezdéséhez fel kell tölteni az anyag- és alkatrészraktárakat.
A táblázat adatai szerint a gépipar exportja a nemzetgazdaság összes exportjának több mint felét adja, tehát létfontosságú a külkereskedelmi mérleg alakulása szempontjából. Viszont az is jól látszik a táblázatból, hogy a gépiparban felhasznált import levonása után már jóval szerényebb lesz a hozzájárulás. Sőt, még ha a végső felhasználás importfelhasználását is beszámítjuk (ez egységenként 0,44), akkor már csak 450 milliárd forint lesz a gépipar tényleges hozzájárulása a külkereskedelmi egyenleg javításához. Ha a mezőgazdaság és az élelmiszeripar exportja (és ezért a hozzávaló importja is) kétszeresére nőne (ez egyáltalán nem irreális feltételezés, figyelembe véve az elmúlt évtized mélyrepülését), akkor ennek a két szektornak a nettó hozzájárulása megközelítené a gépiparét, amely az exportvezérelt gazdaság zászlóshajója.
Visszatérve a sajátos gazdasági viselkedés magyarázatához, a tényadatok azt jelzik, hogy a külkereskedelmi tevékenység meghatározó része nem épült be szervesen a gazdasági folyamatokba. A bérmunka jellegű, nem saját bázisú export meghatározó részesedése magyarázza alapvetően a külkereskedelmi összefüggések cikk elején leírt elmélettől eltérő viselkedését. A jó világgazdasági konjunktúra hatására megnő a külföldi nagyvállalatok összeszerelő munka iránti igénye, ez a hazai import és az export nagy növekedését idézi elő. De mivel ez nem saját termelés, ezért nem függ a reálárfolyamtól, hiszen lényegében csak a bérek jelentkeznek költségként. A növekvő bérek és felértékelődő forint ugyan negatív hatást gyakorolhat az exportra, de a kivitel mérséklődése ugyanakkor az import csökkenését is maga után vonja, tehát a külkereskedelmi egyenleget nem befolyásolja számottevően.
A magyar gazdaság csak látszólag fejlett szerkezetű, a gépipar nagy növekedése, ezen belül a műszeripar, a számítógépgyártás stb. felfutása azt a képzetet kelti, hogy radikális átalakulás ment végbe. Ma olyan ágazatok növekednek dinamikusan, és exportálnak, amelyekről a hetvenes-nyolcvanas években csak álmodhattunk. Sajnálatos módon azonban ezek az ágazatok ma már nem is számítanak annyira korszerűeknek, de ami még fontosabb, ezek nem saját szellemi és termelési bázison állnak, hanem a külföldi tőke hatáskörébe tartoznak. Tehát amellett, hogy nagy importigényűek, még szerfelett labilisak is, a tulajdonosok ugyanis nagyon gyorsan meg tudják szüntetni a termelést, ha gazdasági érdekeik úgy diktálják. Fejlődésünk és stabilitásunk ki van szolgáltatva a külföldi nagy cégeknek, ezért fejlettségünk csak "kvázifejlettség". Ugyanúgy látszólagos fejlettség ez, ahogy az a szocialista modernizációban volt megfigyelhető: az agrárországból egy ipari-agrár országot hoztak létre, amely nagy volumenben állított elő vasat és acélt, cementet és panelt, de versenyképes, minőségi termékeket nem tudott létrehozni.
Mindebből persze az is következik, hogy olyan szektorok fejlesztése lenne kívánatos, amelyek nagy hozzáadott értékűek és alacsony importigényűek. S bármilyen furcsán is hangzik, de ezeknek a kritériumoknak azok a hagyományos szektorok - mezőgazdaság, élelmiszer-gazdaság, könnyűipar - felelnek meg, amelyeket az uralkodó közgazdasági nézetrendszer az elmaradottság fő szimbólumainak tekint. Természetesen ezek mellett még hangsúlyt kellene fektetni olyan ágazatokra és termékekre is, ahol a humán tőke, a szakképzettség jelentős szerepet játszik, így például a kutatás-fejlesztés, szoftver-előállítás, különféle gazdasági szolgáltatások, turizmus stb.
