Oligarchák a posztszovjet államkapitalizmusban
Az egykori ifjúkommunista nómenklatúrának az 1990-es évek elején, a "vadkeleti privatizációban" meggazdagodott tagjai nagyjából azt a szerepet töltik be az utódállamokban, mint a sztálini kirakatperekben "a nép ellenségei". A "rossz oligarchák" arra kellenek a volt szovjet tagköztársaságokban regnáló elitnek és holdudvaruk tagjainak, amire egykor Sztálin elvtársnak: hogy megőrizzék a hatalmukat.
A hatalmas Kazahsztánban például Bolat Abilovnak hívják a helyi Hodorkovszkijt. A dúsgazdag nagyvállalkozó, az Igazságos Kazahsztánért ellenzéki tömörülés támogatója a múlt héten sajtókonferencián jelentette be, hogy a hatóságok zárolták bankszámláit, és valamennyi cége "a hatalom nyomása alá került".
Érthető, hogy miért éppen most. Nurszultán Nazarbajev elnököt nyugtalanítja a kirgizisztáni "forradalom" meg az üzbég -kirgiz határon átívelő iszlám lázadások sora. Az ellenállás szellemének vészes terjedésén kívül ez azt is jelenti számára, hogy kudarcot vallott a dinasztikus hatalomátmentés évekkel ezelőtt gondosan kidolgozott forgatókönyve, a kazah és a kirgiz elnök gyermekeinek házassága egy majdani közös állam reményében. Ezért Nazarbajev az oroszországi Jukosz-ügy némileg módosított változatával most elébe megy az elégedetlenségnek, és maga áll az oligarchaellenes mozgalom élére.
Az általános instabilitást gerjesztő és nyilván a kazah gazdaságot is visszavető politikai támadás azzal indult, hogy az elnök közölte: bizonyos "megaholdingok akadályozzák a kis- és középvállalatok fejlődését". Tíz cégről beszélt, amelyek az alaptevékenységükkel semmilyen kapcsolatban nem álló leányvállalatok létrehozásával mintegy elszívják a levegőt kisebb társaik elől. Választói, sőt a korszerű piacgazdaság érdekeire hivatkozva Nazarbajev megbízta a kormányt, dolgozza ki a módját, miként lehetne az oligarchákat megszabadítani a vagyonuktól. "Adják el másoknak, a versenyszférában" - hangzott a verdikt.
A köznyelvben a szovjet időkből ismerős "kuláktalanítás" szó mintájára "oligarchátlanításnak" nevezett folyamat első lépéseként módszertani útmutató készült: egy külső cég felméri a kiszemelt vállalatot, és dönt a sorsáról. Az idén a tervek szerint tíz megaholding de facto (részleges) renacionalizálására kerül sor. A tiltakozásoktól tartva a hatóságok egyelőre titkolják a "feketelistát", de a biztos "befutók" között van Alekszandr Maskevics, a kazahsztáni "alumíniumbáró" és a helyi ellenzékhez állítólag közel álló Nurzsan Szubhanberdin, a Kazkommerzbank tulajdonosa.
A nyugati világhoz sokkal közelebb álló Ukrajnában ennek a sajátos, "oligarchafüggő" posztszovjet társadalomfejlődési modellnek egy fejlettebb szakasza bontakozik ki. A Viktor Juscsenko szakmai, politikai, erkölcsi hitelével uralomra került új elitben jócskán akadnak az 1990-es években meggazdagodott nagyvállalkozók, és a politikai küzdelem fontos részeként van "feketelista" is. Kijevben 29 mamutcégről beszélnek, amelynek a közeljövőben felülvizsgálják korábbi privatizációs szerződéseit. A Hodorkovszkijhoz némileg hasonlóan olajmilliárdos (és a nyugati világban szintén szalonképes tárgyalópartnernek tekintett) Julia Tyimosenko kormányfő kazah kollégáival szemben meg kívánja nevezni a kiszemelt cégeket, "hogy a tulajdonosok és a befektetők is pontosan lássák: nem több száz vállalatról van szó".
Elsősorban persze Viktor Pincsuk, Leonyid Kucsma exelnök veje és a volt államfő pénztárosának tekintett tatár Rinat Ahmetov cégei kerültek a célkeresztbe. Vagyis - legalább részben - politikai leszámolás készül. Gazdaságilag azonban az eljárások nem nélkülözik az "igazság tétessék" elemét. Hiszen például a Pincsuk-Ahmetov duó legnagyobb dobása, a sokat emlegetett Krivorizssztal acélipari óriás botrányos magánosítása 2004-ben nagyjából olyan szerepet játszott Juscsenkóék győzelmében, mint a Tocsik-ügy az 1998-as magyarországi választásokon.
Csakhogy egy kijevi kerületi bíróság április 21-én törvényesnek nyilvánította a Krivorizssztal eladását - annak jeléül, hogy az igazságszolgáltatás még Ukrajnában sem független a politikai megfontolásoktól. Tyimosenkóék nem adják fel a küzdelmet, ám igyekeznek elkerülni a politikai nyomásgyakorlás látszatát. Valamivel azonban kompenzálni kell választóik szemében, hogy uralmuk első száz napja alatt - a hatalmi vákuummal járó fejetlenség és a választási ígéreteket beváltó osztogatások nyomán - az infláció 15 százalékosra duzzadt, a tavaly oly látványos, 12 százalékos GDP-növekedés pedig 5 százalékra zuhant. Az adókedvezmények megszüntetése, az áremelések miatt tömegek érzik úgy, hogy csalódtak az új hatalomban.
Ez csupán két példa arra, milyen sokféleképpen működik a szovjet utódállamokban az oligarchák "intézménye", amely láthatólag egy új társadalomfejlődési modellt generál. Előbb-utóbb kiderül az is, hogyan illeszkedik ebbe a sorba Mihail Hodorkovszkij elítélt további pályája.
