Kétszáz cég is tönkremehet a tartósítóiparban

A hazai tartósítóipar jövedelmezősége igen gyenge, ráadásul magas a forgóeszközigény, s állandó a tőkehiány - derül ki az MKB most publikált tanulmányából. Az ágazat érdekérvényesítő képességére jellemző, hogy a kiskereskedelemben értékesített termékei jövedelemtartalmának hetven százalékát a boltosok teszik zsebre, míg az élelmiszer-ipari cégeknek húsz, a termelőknek pedig alig tíz százalék jut.

Miközben Nyugat-Európában néhány százalékos növekedést, a keleti piacokon pedig komoly bővülést regisztrálnak, a magyar piac csak stagnál - mondta el lapunknak a tanulmányt készítő Fórián Zoltán, az Agrár Európa Tanácsadó Kft. üzletág-igazgatója. Miközben három éve még 220 ezer tonna volt a hűtőipari termelés, ma jó, ha 180 ezer tonnányi terméket tudunk értékesíteni. A konzervipar teljesítménye eközben évek óta hatszázezer tonna körül ingadozik.

A konzervpiacon ma kétszáz hazai cég igyekszik megélni, de a forgalom kétharmadát a három legnagyobb, a Globus, az Univer és a Bonduelle adja. Az ötvenszereplős hűtőiparban valamivel kisebb a koncentráció, ott nyolc nagy cég uralja a piacot.

Az erős forint és a növekvő import miatt egyre többen hagyják el az ágazatot. Ráadásul a márkahűség is alacsony: a vevők gyorsan átpártolnak az olcsóbb készítményekhez. Így az egész unióban nő a kiskereskedelmi láncok saját márkás termékeinek piaci részesedése, s ez tovább nehezíti a gyártók helyzetét, amelyek közül sok bérgyártásra áll át. Eközben lényegében megszűnt a korábbi bértárolási tevékenység. A régebben nagy megrendelőnek számító baromfiágazat kiépítette saját kapacitásait, s ezek a cégek vették meg a zöldség-gyümölcs ágazatból kivont hűtőházakat is. Ezek alapján az igazgató szerint 2-3 év múlva a konzerviparban legfeljebb 50, a hűtőiparban 20-30 cég maradhat.

Lényegében egyetért a tanulmány állításaival Jéhn József, a Globus Konzervipari Rt. alelnöke is, aki arra emlékeztetett, hogy a hazai termelőkapacitások 50-60 százalékát a csemegekukorica- és zöldborsógyártó sorok adják. Márpedig éppen ezeknél a tömegtermékeknél a legnagyobb a verseny a piacokért.

A hűtőipar kilátásai jobbak, mert berendezései nem annyira termékspecifikusak, mint a konzervgyártásé, s termékeinek kereslete is gyorsabban nő. Ugyanakkor egy nagy volumenű termék kiesése itt is súlyos gondokat okozhat. Miközben az orosz válság után a kukorica segített talpra állítani a tartósítóágazatot, ma az olcsó kínai és thaiföldi importtal szinte lehetetlen versenyezni. Ezért az uniós termelők már dömpingellenes eljárást is kezdeményeztek a távol-keleti szállítók ellen. A kis gyárak másik fő tevékenysége, a savanyúsággyártás szintén veszélyben van. Az indiai uborka- és a kínai paradicsomkészítmények sokkal olcsóbbak, ráadásul a konzervek - szemben a mélyhűtött termékekkel - hosszú távolságra is gazdaságosan szállíthatók.

Ugyancsak gond, hogy e termékek főleg a FÁK-országok piacain kelnek el, amelyekhez a távol-keleti termelők is közel vannak. Ráadásul ezek az országok dollárelszámolást alkalmaznak, s ez a mai erős euró mellett igen előnytelen az uniós termelőknek. Nem csoda, hogy sok nyugati cég egyre keletebbre telepíti termelését.

Az egész ágazatnak nehézséget okoz, hogy az utóbbi években a magyar mezőgazdaság elveszítette költségelőnyét, így az olcsó import komplett termelési ágak leépítését kényszeríti ki. Jéhn József szerint így különösen fontos volna, hogy a kormány komplex rendszerként együtt kezelje az élelmiszeripart és a mezőgazdaságot, ugyanis azok külön-külön életképtelenek. Ezért egyes cégek kormányzati megsegítése helyett teljes termékvonalakat kellene támogatni.