Vesztésben a szakszervezetek
Az eddig az alacsony bérköltségszinttel taroló új uniós tagállamoknak változtatniuk kell versenypolitikájukon, mert a pozícióikat immár nem csak a még keletebbre fekvő vagy a távoli térségek munkaerődömpingje veszélyezteti. Lassan a fejlett nyugati államokban is rugalmasabbá válnak a munkaügyi viszonyok, ami a gyakorlatban többnyire alacsonyabb béreket jelent ugyanannyi vagy akár több munkáért.
A változás – mint a Financial Times fogalmaz – felér egy rejtett forradalommal: a német cégek vezetői például továbbra is panaszkodnak a kormánynak a munkaügyi reformok körében tanúsított lassúsága miatt, házon belül azonban tömegesen kötnek „ultrarugalmas” bérezési és munkaidő-beosztási megállapodásokat. Ezek az egyezmények lehetővé teszik, hogy a jól képzett és fegyelmezett munkaerőt ismét versenyképes tényezőként vonják be a termelésbe, és – a többi térséghez képest még mindig magasabb bérek mellett – olyan hatékonyságnövekmény mutassanak fel, amely mellett fenntartható a nyereséges gazdálkodás. Ennek révén főleg az innovatív, tőke- és technológiaintenzív termelést lehet Németországban tartani.
A változás azzal jár, hogy gyökeresen át kell értékelni a szakszervezetek szerepét és a bértárgyalások rendszerét. A váltás részeként a dolgozók megértik az egyéni alkalmazkodás és bérezési elbírálás szükségességét, amelylyel az ágazati szintű bértárgyalások és bértarifák korábbi rendszerét csendben átadják a múltnak. Az érdekegyeztetés folyamatában erősen felértékelődik az üzemi tanácsok szerepe, miközben a szakszervezetek jelentősége lassan elenyészik. Bár a nagy, országos érdek-képviseleti szervek továbbra is folytatnak országos bértárgyalásokat, ezek munkahelyi alkalmazásában azonban egyre inkább a kivétel válik a szabállyá. Korábban a szakszervezeteknek vétójoguk volt egy-egy vállalati bérfejlesztési kérdésben, hogy országos mértékben védeni tudják a vásárlóerőt, ez a jogosítvány azonban egyre inkább elméletivé válik. A vállalati vezetés egyre gyakrabban és nagy számban köt különalkukat a dolgozókat képviselő helyi üzemi tanácscsal, kivédve a továbbra is túlideologizált regionális vagy körzeti szakszervezeti fórumok akadékoskodását.
Az új gyakorlat a – Németországban „Mittelstand” néven ismert – kis- és közepes vállalatoknál kezdett elterjedni, és becslések szerint az adott méretszegmensben immár a cégek közel háromnegyedében a különmegállapodások rendszere számít irányadónak. Technikailag a dolog részint a munkaidő rugalmas megállapításán, ennek részeként „időszámlák” és „munkaidősávok” alkalmazásán és a rugalmasabb bérezésen nyugszik, amelylyel a korábbi, borsos áron elszámolt túlórák rendszerének vetettek véget.
Ebben a helyzetben egyértelműen a háttérbe szorulnak a szakszervezetek. Jürgen Peters, a közel hárommillió tagot tömörítő fém- és gépipari IG Metall vezetője szemlátomást már csak utóvédharcot vív, amikor ismételten felszólítja a tagszervezeteket, hogy ragaszkodjanak az ágazati szintű bértárgyalások és -tarifák rendszeréhez. A teljes német szakszervezeti tagság létszáma ma már csak hétmillió fő; ez 40 százalékkal kevesebb, mint 15 évvel ezelőtt. (VG)
