A szerény reformok is népszerűtlenek a választók szemében

A választók körében a mégoly szerény reformok is rendkívül népszerűtlenek, ezért a kormányok félintézkedésekkel próbálkoznak, amelyekről azonban utólag bebizonyosodik, hogy kár volt rájuk pazarolni az időt. Szerény eredményekkel csak a rugalmasabb foglalkoztatási és bérezési formák szolgálnak.
Az uniós viták és a konfliktusok középpontjában jelenleg az elbocsátásra alkalmazandó szabályok állnak. Az idevágó – tagállamonként jelentős eltéréseket mutató – rendelkezések áttekintéséhez a napirenden lévő franciaországi megmozdulások adnak aktualitást. A kormányt itt a tavaly év végi incidensek késztették arra, hogy radikálisabb lépésekkel próbáljon meg úrrá lenni a fiatalok körében 20–25 százalék között ingadozó munkanélküliségen. A csomagterv intézkedései között szerepelt például a hosszabb ideje munka nélkül lévők felvételére meghirdetett járulékkötelezettség-enyhítés, és a 26 éven aluli, első munkahelyes fiatalok próbaidejének két évre való emelése. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az adott időn belül bármelyik munkáltató indoklás és végkielégítés nélkül elbocsáthatja az érintetteket, ez önmagában elégségesnek bizonyult a tüntetések és összecsapások sorozatának kiváltásához. A konfliktus kiéleződése után a miniszterelnök csak arra mutatott hajlandóságot, hogy a próbaidőt egy évre csökkentse, és indoklási kötelezettséget írjon elő az elbocsátások esetére, illetve kiegészítő segélyeket hagyasson jóvá.
Németországban a tavalyi választások előtt nagy reményekkel útjára indított – a Volkswagen személyzeti főnökéről elnevezett – Hartz IV projekt révén az akkori kormánykoalíció különleges szigorral kísérletezett: összevontan kezelték a szociális és a munkanélküli-segélyeket, az ellátandóknak személyre szóló tanácsadást és ellenőrzést vezettek be. A terv azonban hatástalan maradt, mert – mint a Financial Times emlékeztet – nem ösztönözte a hoszszabb ideje segélyen élőket, hogy munkát vállaljanak. Az eredménytelenség láttán a szociáldemokrata-konzervatív kormány végre hallgatott a munkaadók javaslataira, és már a koalíciós megállapodásba is belevette a munkaerő-felvétel – és ennek velejárójaként az elbocsátások – megkönnyítését. A terv részeként a próbaidő maximumát a mostani hat hónapról két évre növelnék, mégpedig – ellentétben a francia kísérlettel – korhatárra való tekintet nélkül. Az elgondolást várhatóan rövidesen megvalósítják. A kormányra emellett óriási nyomás nehezedik, hogy a jelenlegi tíz főről jelentősen emelje meg azt az üzemméretet, amelyen belül az elbocsátás ellen semmilyen védelem sem illeti meg a munkavállalót.
A közfelfogás szerint messzemenően liberalizáltnak tekintett brit munkaerőpiacon az egyéni elbocsátásokra szigorú jogszabályi keretek érvényesek, kollektív elbocsátás esetén azonban elég, ha a munkaadó a rendelésállomány és a bevétel visszaesésére hivatkozik. Ilyen esetekben háromhavi – maximum 12 ezer eurónak megfelelő összegű – végkielégítés jár.
Belgiumban hat hónapig tartó próbaidőt köthetnek ki a munkaadók, és normál esetben 22 hétre szóló végkielégítést kell fizetni, ez törvénytelenség esetén elérheti a hathavi járandóságot. Hollandiában az egyéni elbocsátásokra meglehetősen nagy szabadságfokot állapít meg a munkaügyi szabályozás, a kollektív leépítéseknél azonban a munkaadónak nemcsak a tevékenység csökkentését kell igazolnia, hanem azt is, hogy mindent megtett ennek visszafordítására.
Svédországban és Dániában bármelyik fél bármikor felmondhatja a munkaszerződést végkielégítés nélkül, és indokolni is csak akkor kell az elbocsátást, ha az érintett ezt kéri. Itt az alacsonyabb keresetűeknél a fizetés 80 százaléka (Dániában 90) jár segélyként, amelyet a szakszervezetek által kezelt biztosítási pénztárból fizetnek. Spanyolországban a foglalkoztatottak harmadának csak meghatározott időre szóló szerződése van, közöttük vannak a fiatal munkavállalók, az idegenforgalomban, a vendéglátásban, a kereskedelemben és a mezőgazdaságban dolgozók. A kiköthető próbaidő itt két és hat hónap között van, a végkielégítés pedig – a Le Monde által közzétett körkép szerint – 45 nap minden ledolgozott évre.
Olaszországban a tavaly létrehozott, új munkaszerződéseknek már 70 százalékát képviselték a meghatározott időre – általában valamilyen projekthez kötött, néhány naptól több évig terjedő tartamra – szóló munkaszerződések, amelyek azonban még mindig az összes megállapodás kisebb hányadát képviselik. Az elbocsátások szabályozása itt meglehetősen rugalmas, a végkielégítések összege pedig ágazatonként jelentős eltéréseket mutat.
A tagállami szabályozás ezen sokszínűségét tetézték az EU állam- és kormányfői a múlt heti tanácskozásukon, amelyen olyan ajánlást fogadtak el, hogy 2007 végéig minden, tanulmányait befejező fiatalnak hat hónapon (2010-ig pedig négy hónapon belül) munkahelyet, szakoktatást, átképzést vagy más foglalkoztatási lehetőséget kell felajánlani. A csúcstalálkozón külön ajánlást fogadtak el az idősebb dolgozók munkában tartására, mégpedig célzott kedvezmények alkalmazásával, továbbképzéssel, illetve a fokozatos visszavonulás és a részmunkaidős foglalkoztatás általánossá tételével.