Érvek az ingatlanadó bevezetése mellett

Aligha gondolhatta Katona Tamás államtitkár, hogy egy ilyen semmiségnek tűnő malőr miatt törik ketté pénzügyminisztériumi karrierje. Múlt heti elszólása a kormány által tervezett, de részleteiben még jóvá nem hagyott ingatlanadó bevezetésének állítólagos értékhatáráról a pozíciójába került. A jóindulattal is legfeljebb ellentmondásosként jellemezhető szakmai múlttal távozó államtitkár sorsa jól mutatja, milyen érzékeny terület Magyarországon a vagyonok megadóztatása. Politikai irányultságtól függetlenül több kormány eljátszott a gondolatával, de a bevezetés körüli nehézségek, a közvélemény várható ellenállása miatt végül mind meghátráltak. Egyedüli kivételnek az első Gyurcsány-kormány által a 100 millió forintnál értékesebb lakóingatlanokra 2006-tól kivetett luxusadót nevezhetjük, ennek az intézkedésnek azonban inkább elvi, mint gyakorlati szinten mutatkozik meg a jelentősége.
Pedig a fejlett országokban széles körben alkalmazott módszerről van szó. Az OECD tagállamaiban átlagosan 6 százalékot tesz ki az ingatlanokra kivetett adókból származó pénz az öszszes bevételen belül, és van pár ország – az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kanada, Japán vagy Dél-Korea –, ahol ez a hányados 10 százalék felett van. Magyarország a maga tavalyi 2,3 százalékával – a többi új uniós tagállamhoz hasonlóan – a sor végén helyezkedik el.
A statisztikákon túl is számos tényező indokolja az ingatlanok fokozottabb megadóztatását. Az adóelkerülés veszélye – csakúgy, mint a fogyasztáshoz kötődő adónemeknél – itt a legcsekélyebb, hiszen a meglévő ingatlanvagyon tulajdonosairól pontos kimutatás van. Különösen fontos szempont lehet ez Magyarországon, ahol az alacsony foglalkoztatottsági ráta és a jövedelmek eltitkolása miatt a munkajövedelmek adóztatása kis hatékonyságú. Az abszurd helyzetet jól szemlélteti, hogy a CEMI adatai szerint jelenleg mindössze 1,6-1,7 millió ember jövedelemadója és járulékbefizetése finanszírozza az állam feladatait (hiszen a közalkalmazottak adóbefizetései is állami kiadásokból történnek). A vagyonhoz kötődő adóbevételek arányának emelése ugyanakkor hozzájárulhat az adóalap szélesítéséhez, ezen keresztül pedig az adójukat most is becsülettel fizetők terheinek későbbi csökkentéséhez.
Gyakran elhangzó érv az ingatlanadó bevezetése ellen, hogy egyszer már adózott jövedelmet sújt újabb teherrel, csakhogy ez például a fogyasztásra is igaz. Ráadásul sok esetben még ez az érvelés is sántít, hiszen nem szabad elfeledkeznünk például a 90-es években jelképes összegért, tömegesen átadott önkormányzati lakásokról. Továbbá a legértékesebb ingatlanok között bizonyára számos akad, amely éppenséggel adózatlan jövedelem révén lelt gazdára: vagy a feketegazdaságban keletkezett bevételek „kifehérítésével”, vagy legális úton – pédául külföldi off-shore cégek közbeiktatásával – szerzett források felhasználásával. Az így keletkezett vagyonok megadóztatása az igazságosabb közteherviselés irányába mutat, még akkor is, ha zömében nyilván nem ilyen eredetű ingatlanokról van is szó. Az értékhatártól függő, progresszív adózás – ahogy ez a kiszivárgott elképzelések között szerepelt – tovább erősíti ezt a hatást.
Az ördög persze itt is a megvalósítás részleteiben lakozik. A kivetés alapja és módja országonként eltérő, érdemes hát alaposan elemezni a meglévő tapasztalatokat. Van, ahol értékbecslőre bízzák a feladatot, van, ahol övezetek és egyéb kritériumok szerint kell meghatározni az ingatlan értékét. Előbbi drágább, akár a várt bevételt is elviheti, de jóval pontosabb (bár a korrupció veszélyét is magában hordozza), utóbbi egyszerűbb, de nagy a hibahatár. Az elkövetkező egy évnek elegendőnek kell lennie arra, hogy a kormányzat megtalálja az optimális megoldást. Nyilván még ebben az esetben is lesznek olyanok, akiket a szándékoltnál hátrányosabban érint a rendszer, de ez nem lehet ok az újabb visszatáncolásra. A várható trükközések megelőzésére be kell zárni a kiskapukat: a szabályozás minden ingatlanra terjedjen ki, értékhatártól és tulajdonostól függetlenül, az igazságossági szempontokat pedig kizárólag a sávos adózási formával vegyék figyelembe. Ugyancsak fontos, hogy a nemfizetők esetében a jelzálogterhelés, illetve annak megszüntetése gyorsan és hatékonyan legyen megoldható.
Ha az ingatlanok után befizetett adók az önkormányzatoknál maradnak, az mind a beszedés hatékonyságát, mind a befizetői hajlandóságot jótékonyan befolyásolja. Az ingatlanadó azonban akkor tudja igazán kedvező hatását kifejteni, ha nem pusztán újabb sarcként élik azt meg a magánszemélyek és vállalkozások, hanem eközben más elvonások – főként a bérterhek vagy a helyi iparűzési adó – mérséklődnek, ami tovább szélesítheti az adóalapot és ösztönözheti a foglalkoztatást. Hogy az államháztartás katasztrofális helyzete ezt a közeljövőben mennyire teszi lehetővé, az kérdés, mindenesetre a kormány kényszerű bevételnövelő intézkedései közül – az áfaemelés mellett – az ingatlanadó bevezetése lehet a közgazdaságilag legésszerűbb és a legigazságosabb megoldás.