Válaszút előtt áll a NATO
Óriási várakozás előzi meg az észak-atlanti szövetség ma kezdődő bukaresti csúcsértekezletét, amely a szervezet 59 éves történetének legnagyobb méretű találkozójának ígérkezik. A huszonhat tagország vezetői mellett a leköszönő orosz elnök, Vlagyimir Putyin is jelen lesz az eseményen, bár természetesen nem a NATO belső ügyeit érintő plenáris vitákon, hanem azokat követően tanácskozik egyes nyugati vezetőkkel.
Megfigyelők szerint két stratégiai koncepció összeütközése várható a csúcson. A nyugat-európai államok többsége – élükön Francia- és Németországgal – az eredeti alapító okiratnak megfelelően a tagállamok biztonságának garantálását várja a NATO-tól. Ezzel szemben az Egyesült Államok a már Bill Clinton által is határozottan képviselt tágabb értelmezés – a szervezeten kívüli demokráciák erősítése – jegyében igyekszik elérni újabb országok meghívását, vagy legalábbis hosszabb távon a tagság kilátásba helyezését.
Éppen a bővítés konkrét kérdései ígérik a legtöbb vitát. Miközben George Bush amerikai elnök „világos perspektívát” akar adni Ukrajnának és Grúziának a majdani csatlakozást illetően, Angela Merkel német kancellár a csúcsot megelőző napokban is világossá tette, hogy nem fogja megengedni a két ország felvételét a NATO előszobájának számító tagsági akciótervbe (MAP). A berlini vezetés – amelyet a legtöbb nyugat-európai állam támogat – alapvetően a zűrzavaros grúz belpolitikai helyzetre és Ukrajnának a NATO-csatlakozás ügyében tapasztalható megosztottságára hivatkozik, de a „legitim orosz biztonsági aggályok” figyelembevételét is elengedhetetlennek tartja. A csúcs feladata lesz egy olyan megoldás kialakítása, amely nem kelti azt a benyomást, hogy az atlanti szövetség orosz nyomásra cserben hagyta a két szovjet utódállamot.
A transzatlanti feszültség az egyre végeláthatatlanabb afganisztáni békemisszióval kapcsolatban is mind erősebben felszínre tör. A NATO 2006-ban vette át az Irakban lekötött amerikaiaktól a misszió irányítását, és azóta nem sikerült áttörést elérni a talibán lázadók elleni harcban – igaz, olyan stratégiai vereség sem fenyeget, amilyet a szovjet hadsereg szenvedett el. Az európai szövetségeseket sok kritika éri amiatt, hogy nem hajlandók a frontvonalba küldeni csapataikat; Kanada emiatt nemrég kilátásba helyezte 2500 fős kontingense kivonását. A helyzetet jellemzi, hogy a felvételre váró Macedónia nagyjából ugyanannyi (130) katonát állomásoztat a közép-ázsiai országban, mint a nála ötször nagyobb – és a 17 éve megoldatlan névvita miatt a macedón csatlakozást mostanáig blokkoló – Görögország.
Nicolas Sarkozy francia elnök a csúcs előtt bejelentette, hogy kész a másfél ezres afganisztáni francia kontingens növelésére, és Charles de Gaulle 1966-os döntését revideálva a NATO közös katonai parancsnokságába is hajlandó visszatérni. Ez azonban nem csökkenti, hanem inkább fokozza a transzatlanti feszültséget, hiszen Sarkozy a nagyobb tehervállalásért cserébe az európai védelmi politika önállóságának elismerését követeli, ami vörös posztó az amerikaiak szemében.
