Most – ismét – divat Európa hanyatlásáról vagy akár a nyugat alkonyáról értekezni. Az amerikai–európai–japán triász mindhárom pólusán elég baj van, és Ázsia, Amerika és Európa is teret veszt a gazdasági és pénzügyi súlyukat illetően.
Ez elég logikus folyamat, amelynek irányait jól előre lehetett látni. De valóban „keletről fúj a szél”? Mondjuk, a magyar gazdaságstratégiai irányokat gyorsan át kell szabni az új széljárásnak megfelelően? Ezt erősen kétlem; és ha mégis kell, nem azért, mert a BRIC országok világgazdasági súlya megnőtt a korábbi szerényebb szintről.
Európának a maga sokszínűségéből adódnak olyan versenyelőnyei, amelyeket más kontinensek nem tudnak lekopírozni. És Európa korábban többször is hirtelen feltámadt, de még ha ezúttal elmaradna is a remélt európai újjászületés, abból sem következik nagyon sok a követendő stratégiánkra nézve, mert nemcsak lehetetlen, de nem is kifizetődő hirtelen megkísérelni a kiválást az úgymond hanyatló Európából. A politikusok időérzéke híresen rossz a nagy folyamatok érzékelése és értékelése dolgában, márpedig itt igen hosszú lefutású áramlatokról van szó.
Azt persze látja az elemzői szem, hogy a jelenlegi európai vezetők a reméltnél nehezebben, lassabban, sok nyilvánvaló hibával intézik Európa sokrétű válságát – de nincs is könnyű dolguk, éppen az uniót alkotó 27 nemzet sokszínűsége miatt. Nekünk innen nagyobb szerénységgel kellene értékelnünk az uniós testületek és a főbb fővárosok válságkezelését, mert az elmúlt fél évtizedben hazánk legalább annyi teret vesztett a hozzánk hasonló országokból álló térségen belül, mint Európa a kontinensek közötti összevetésben.
