Száz éve nem volt nyugodt üzletmenet

Professzor úr, fennmarad-e a globális kapitalizmus ebben a formában, vagy az igen nagy adaptációs képessége nyomán át is alakult, és az új formák itt vannak?
– Lassan ötödik éve, hogy a válság szó visszatért a napi szóhasználatba, mégis 2008 ősze óta zajlik a vita, hogy mi is van csődben. A globális kapitalizmus? Az ún. neoliberális gazdaságpolitika? A nyugati világ? Az elanyagiasodott ember? Valljuk be, idáig nem született korszakos válasz sem a közgazdaságtan, sem más társadalomtudományág művelőitől: nincs új Keynes, sem Marx vagy Max Weber.

Amit globális válságnak mondunk, az ugyanabban az értelemben globális, hogy a hatása alól nem vonhatja ki magát az ember, de nincs szó általános válságról; bajainkból a mi Európa-központú gondolkodásunk vizionál globális krízist. Ha csak a leginkább kézzelfogható jelzőszámokat nézzük: a világ három legfejlettebb pólusa (az Egyesült Államok, Nyugat-Európa, Japán) nagy gazdasági visszaesést szenvedett el, alapvetően 2009-ben, míg a glóbusz más vidékein inkább csak ütemcsökkenést láttunk.

A fejlett országok és a velük szorosan érintkező térségek valóban nagy gondban vannak, és világméretű részarányuk gazdasági erő, politikai súly tekintetében jelentősen esett. Ezért érdemes kettévenni a kiinduló kérdést: mi lesz a centrumországokkal és azok kapitalizmusával, és mi történik a globális piaci szisztémával. Az utóbbiról azt gondolom: folyamatosan alakulnak intézményi formái, politikai keretei és belső arányai, és úgy látom, hogy a rendszer adaptációs képessége figyelemre méltó. Ezért sincs új Marx, de Mao sem (hál’ istennek).

És mik ezek a formák?
– Az intézmények szintjén a G20 megjelenése jelzi az új realitásokat. Amíg korábban a legfejlettebb (de már akkor sem mindig a legnagyobb gazdasági erőt képviselő) nyugati demokráciák tartottak rendszeres politikai és gazdaságstratégiai találkozókat G6, G7 címen, ahol több nagy ország vezetője mintegy szívességből vehetett részt, ez mára megváltozott, és éppen a pénzügyi válság hatására – mely válság, ezt érdemes még egyszer kimondani, elsősorban a „régi” világot rázta meg. Korunk realitásaiból adódóan hamarosan az IMF és más reguláló-koordináló szervezet életében is megjelennek nem európai típusú gondolkodási minták.

A változások mindig válságokhoz köthetők: egy amerikai guru szerint ez a mostani válság viszont unalmas, hiszen olyan, mint az előző nagy válságok. Ön szerint is unatkozunk?
– Az elemzőknek sosem volt ilyen jó dolguk, mert a világ folyamatai nagy gyorsasággal változnak, és a nagyközönség részéről érthetően óriási a tájékozódási igény. Ha valaki elég idős és roppant gazdag, akkor persze unottan mondhatja, hogy nincs sok új a nap alatt. Reinhard és Rogoff gazdaságtörténeti sikerkönyve valóban azt mutatja, hogy mondjuk az államok pénzügyi csődje dolgában a történelem meglehetős következetességgel ismétli magát. Eközben minden új generáció azt hirdeti, és mélyen hiszi is, hogy „ma már minden másként van”. De pont az a lényeg, hogy minden generáció magabiztosan belevág az ügyekbe, és egészen a krízisig meg van győződve a maga igazáról, az óvó hangokat pedig huhogásnak minősíti. Aztán váratlanul jön egy krízis, amely hasonlít is, meg nem is a korábbiakhoz. Ez szinte közhelyes történet, az igazi kérdés az, hogy a döntéshozók mit tanulnak a krízisből, és tanulnak-e egyáltalán.

Ázsia a gyár, Amerika a laboratórium – Európa a múzeum. Lehetséges,hogy ilyen irányba mennek a dolgok a mostani korszakban?
– Most – ismét – divat Európa hanyatlásáról vagy akár a nyugat alkonyáról értekezni. Az amerikai–európai–japán triász mindhárom pólusán elég baj van, és mindhárman teret vesztenek a gazdasági és pénzügyi súlyukat illetően. Ez elég logikus folyamat, amelynek irányait jól előre lehetett látni. De valóban „keletről fúj a szél”? Mondjuk, a magyar gazdaságstratégiai irányokat gyorsan át kell szabni az új széljárásnak megfelelően? Ezt erősen kétlem; és ha mégis kell, nem azért, mert a BRIC országok világgazdasági súlya megnőtt a korábbi szerényebb szintről.

Európának a maga sokszínűségéből adódnak olyan versenyelőnyei, amelyeket más kontinensek nem tudnak lekopírozni. És Európa korábban többször is hirtelen feltámadt, de még ha ezúttal elmaradna is a remélt európai újjászületés, abból sem következik nagyon sok a követendő stratégiánkra nézve, mert nemcsak lehetetlen, de nem is kifizetődő hirtelen megkísérelni a kiválást az úgymond hanyatló Európából.
A politikusok időérzéke híresen rossz a nagy folyamatok érzékelése és értékelése dolgában, márpedig itt igen hosszú lefutású áramlatokról van szó.

Azt persze látja az elemzői szem, hogy a jelenlegi európai vezetők a reméltnél nehezebben, lassabban, sok nyilvánvaló hibával intézik Európa sokrétű válságát – de nincs is könnyű dolguk, éppen az uniót alkotó 27 nemzet sokszínűsége miatt. Nekünk innen nagyobb szerénységgel kellene értékelnünk az uniós testületek és a főbb fővárosok válságkezelését, mert az elmúlt fél évtizedben hazánk legalább annyi teret vesztett a hozzánk hasonló országokból álló térségen belül, mint Európa a kontinensek közötti összevetésben. Sokan egyszerű W-vel jellemezték a mostani válsághelyzetet. Ön tavaly arról beszélt, hogy helyénvaló lenne „www” típusú válságról beszélni. Mit ért „www” válságon, és lehet, hogy a globalizáció felerősíti a válságot?

– Figyelemre méltó, hogy a 2008 őszén kirobbanó pénzügyi zavar milyen gyors lefolyású recesszióhoz vezetett, és ugyanakkor milyen gyorsan sikerült a termelési-kereskedelmi folyamatokban visszajutni a válság előtti szintre: szabályos V lett a lefutás alakja Európában és az Egyesült Államokban. Majd – amint az előre látható volt – jött a gazdaságmentő állam saját pénzügyi zavara, legfőképp Európában, és abból adódóan egy második, bár más jellegű visszaesés, azaz W. Erre mondtam poénként, hogy a jövőt illető legvalószínűbb képlet a WWW, és nemcsak az e-kultúrának szóló tiszteletem okán, hanem mert az valószínűsíthető, hogy kríziseken keresztüli növekedés korszakába lép az az európai gazdaság, amelyhez ezer szállal kötődünk. Aligha várhatjuk, hogy a második V felszívódását követően visszaálljon a korábbi két évtizedben megszokott növekedés, mert az a két évtized volt a kivétel, és nem a mai bizonytalanság.

Ahogy az első (2009-es) krízis feloldása kontinensünkön elvezetett a szuverén válságok miatti második recesszióhoz az érintett országokban, ugyanúgy a második recesszióból való kikecmergés során egy újabb problématömeg kezd előállni Európában. És itt liheg kontinensünk nyakán a BRIC és egyéb trónkövetelő térség; amelyek egyébként egyáltalán nem stabilak, és némelyikük esetleges gazdasági megbicsaklása tovaterjedő hatással lehet ránk. Nem fogunk unatkozni a következő években sem.

Európát most a „pénzügyi spanyolnátha” fenyegeti – továbbá sokak szerint a túlzott német dominancia. Egyetért ezzel?
– Izgalmas jelenség, hogy az integrációs folyamatokból korábban sokat profitáló peremországok hirtelen milyen törékenynek bizonyultak, míg a masszív magországok sikeresebben emésztik meg a válságot. Ez persze azt mutatja, hogy nem az euró mint olyan, és nem is Európa mint olyan van súlyos állapotban. Ha az ember a brit vagy az amerikai lapokat olvassa, már megrendelhetné a koszorút az euró temetéséhez; ám itt azért masszívan ellenérdekelt felek véleményéről van szó.
Ami a német ügyet illeti, megemelem a kalapomat, ahogy a német gazdasági és politikai elit a rég felismert belső társadalmi, gazdasági, munkaerő-piaci, képzési bajaikra képes volt adekvát választ adni. Más országokban, a periférián (és rólunk is szól ez a történet) szintén jól ismerték a bajok nagy részét és mégsem történt érdemi változás a krízis kitöréséig.

Ami Magyarországot illeti, ha visszagondolunk az elmúlt 40 évre, ön szerint mikor volt néhány válságmentes esztendőnk? És mi az oka annak, hogy folyamatosan küszködünk a krízissel?
– Negyven éve? Egy évszázada nem volt ezen a vidéken nyugodt üzletmenet. És amikor viszonylag rendben levőnek nézett ki a társadalom élete, mint mondjuk az 1970-es években, ha csak a reálbérek alakulását néznénk, akkor kumulálódtak azok a társadalmi és pénzügyi deficitek, amelyeket a sors később válság formájában fizettetett meg velünk. De ez nem csak magyar ügy: egy lengyel, román vagy szerb cifrábbakat is látott ezen idő alatt.

A mostani válságok sora – mert egymásra torlódott krízisekben élünk ma is – arra figyelmeztet minket, hogy a piacgazdaság folyamatos megrázkódtatásokon keresztül fejlődik, és a fejlődés peremvidékein még külön kockázati tényezők is léteznek. Ilyen viszonyok kell irányítania az egyénnek a családüzemet, a cégvezetőnek a vállalkozást, a politikai osztálynak a közügyeket.

Névjegy

Bod Péter Ákos (61) közgazdászprofesszor, 1990 előtt az Országos Tervhivatalban dolgozott, az Antall-kormányban 1990-től ipari és kereskedelmi miniszter, 1991–94 között MNB-elnök, 1995-től 1997-ig az EBRD igazgatósági tagja, majd hazatérése után egyetemi tanár, 2000 óta a Budapesti Corvinus Egyetem professzora.