A versenyképesség mint nemzeti stratégiai tartalék
A VG Vélemények rovatában egy hónappal ezelőtt a hazai vízgazdálkodásról írtam, mint nemzeti stratégiai tartalékról. A sort a versenyképességgel, az e téren lévő, eddig ki nem aknázott lehetőségekkel folytatom.
A nemzetközi és a hazai összehasonlító versenyképességi elemzések a hazai gazdaság reális helyzetét mutatják be: jelentős problémákkal és hiányosságokkal, másrészt jóval kisebb mértékű előnyökkel és erősségekkel együttesen. Az összkép a 2020-as évek derekán kritikus, lehangoló és változásért kiáltó. Magyarország a svájci IMD versenyképességi rangsora alapján a 2022–2024 közötti időszakban – a vizsgált 67 ország között – minden területen rontotta pozícióját, és az 54. helyre sodródott. Ez 2025-ben némileg javult (a 48. helyre lépett elő), azonban pozíciója a legtöbb vonatkozásban elmarad a rendszerváltáskor élenjáró másik két országhoz (Csehország, Lengyelország) képest. Amíg évtizedekkel korábban ők, a kelet-közép-európai, volt szocialista országok jelentették a referenciaalapot, addig az elmúlt másfél évtizedben a balkáni államok (Románia, Bulgária, illetve kisebb mértékben Horvátország) vették át ezt a szerepet. A Balkán mint referenciakörnyezet tévút hazánk számára, különösen annak geopolitikai-történeti összefüggéseit vizsgálva. A versenyképességet illetően a Fülöp-szigetekkel és Botswanával egy szinten – nem ez volt kétszáz évvel ezelőtt Széchenyi István vagy száz éve Bethlen István álma hazánk jövőjéről.
A versenyképesség javítása alapvető érdekünk
A versenyképesség terén való érdemi és tartós előrelépés nemcsak az ország gyarapodásának, kiegyensúlyozott fejlődésének záloga, hanem az ún. közepes fejlettség csapdájából történő kitörés útja is egyben. „Mozgósítása” a társadalmi-gazdasági élet valamennyi aktorának egy irányba mutató és egységes cselekvésén múlik.
A versenyképességi tartalék mobilizálását az egyes kormányzati programok időről időre célként fogalmazzák meg: legutóbb 2024-ben fogadta el az Orbán-kormány Magyarország versenyképességi stratégiáját a 2024 és 2030 közötti időszakra.
E stratégia számos résznél megfogalmazásában, bizonyos helyzetekből adódó intézkedések kijelölésében helyes következtetésre jut, azonban az átfogó következtetések levonását megkerüli, illetve azok problémáit alulértékeli, bagatellizálja. Ez annak a következménye, hogy nem tud túllépni (nem akart túllépni) a megelőző közel másfél évtized rutinszerű gyakorlatán, jó (vagy jónak gondolt), de a változó környezetben már nem „időtálló” intézkedésein, továbbá elkerüli a szembenézést az általa generált problémákkal. A nemrég újonnan felállt kormány gazdaságfejlesztési stratégiájának reflektálnia kell a versenyképességi kihívásra.
Ehhez – a korábbi gazdaságpolitikával szemben is – kérdéseket kell feltenni:
- Reálisak-e a helyzetelemzéseink, amelyek nem adtak-adnak választ arra, miért van Csehország vagy Lengyelország gyorsítópályán, és miért kerültünk mi „langyos szélárnyékba”?
- Miért akarunk Európa „ipari műhelye” lenni, amely ma másodrendbeli támogató pozíciót – limitált innovációt és profitrátát – jelent, amikor az egyoldalú ipari koncentráció torzít?
- Milyen megfontolásból nevesítjük gazdaságpolitikai prioritásnak a magyar beszállítócégek fejlesztését (megrendelői oldallal kapcsolatos elvárások nélkül), hiszen ez a limitált piac, növekedés és nyereségesség útja?
- Milyen gazdaságtörténeti magyarázata van annak, hogy hazánk „rendületlenül” gyarapítja és ösztönzi az ún. kékgalléros munkavállalók számának gyarapodását, akár külföldi munkaerőimport által?
- Miért rögzítjük magunkat a fosszilis energiafelhasználás csapdájához, ha vannak jelentős megújulóenergia-tartalékaink (a napenergiától a geotermikus vagy a szélenergiáig), illetve hosszú távon is megtérülő és hasznos az energiamegtakarítás?
- Nem nevetséges-e a 21. században, hogy a magyar emberek oktatását és képzését az „ipar igényeihez kívánjuk igazítani”?
Sorolhatnánk tovább ezen felülvizsgálandó kérdések – sokszor súlyos gazdaságpolitikai döntések és hibás cselekvések – körét. Nézzünk magunkba: az eddigi versenyképességi intézkedések összessége kudarc volt, a jövőben valami más kell. Induljunk onnan: a versenyképesség alapja a 9 millió főt meghaladó hazai népesség. Ennek környezetét adja a gazdaságföldrajzi helyzet, a történelmi adottságok, az itteni és a potenciálisan bevonható tőke, az infrastruktúra, a támogatások, a pénzügyi rendszer működése, az iskolázottság és a versenyképes tudás stb. A versenyképesség megközelítése nem mérnöki vagy államháztartási, hanem alapjaiban humánökológiai szemlélet.
Soraimat a gazdasági életből sem hiányzó jövőkép vázolásával zárom: a következő hat-nyolc évben a nemzetközi versenyképességi rangsor 30. helyére kerülés (és a tartósan ottmaradás) éves szinten kb. 2-2,5 százalékos GDP-emelkedést jelentene.
Érdemes tehát e témát a társadalmi cselekvésben az élvonalba sorolni.
