Miközben negyed század a világ más tájain – Japánban, Dél-Koreában vagy Szingapúrban – elegendő volt ahhoz, hogy a kormányok az emberek életszínvonalát sikerrel zárkóztassák fel a legfejlettebb régiókhoz, sőt, a második világháború után Németország is megvalósította a gazdasági csodát a hatvanas évekre, addig a rendszert váltó Kelet-Európában mostanra gyakorlatilag elfogyott a remény a bérfelzárkózásra – állapítja meg a Pogátsa Zoltán a Friedrich Ebert Alapítvány számára készített tanulmányában.
Pedig a magyar bérszínvonal emelésének ötlete a közgazdász-szociológus szerint gazdaságilag korántsem alátámaszthatatlan populizmus, annál is inkább, mert az Eurostat fogyasztói árindexe módszertanilag jelentősen torzít a kelet-európai országok esetében. (A béremelés ellenzői a többi között ezzel bizonyítják, hogy a nyugat-európai árakat figyelembe véve Magyarországon nem is alacsonyak a bérek.)
Bár Magyarországon 2004 és 2012 között a tényleges személyenkénti fogyasztás általános árindexe az Európai uniós átlag 57 százalékáról 55 százalékra csökkent, miközben a nyugat-európaiaké 119-ről 122 százalékra nőtt, azok a termékek és szolgáltatások, amelyek a magyar családok fogyasztásának jelentős hányadát adják, lényegesen drágábbak voltak ennél.
Az étel, ital, valamint az elektromos áram, a gáz és az egyéb tüzelőanyagok az uniós átlag 81 százalékába kerültek, a cipő és ruha annak 79 százalékába, a közlekedés pedig az uniós átlagár 61 százalékára rúgott. A családok kommunikációs kiadásai több mint tíz százalékkal kerültek többe Magyarországon, mint a nyugati tagállamok átlaga. Eközben az Eurostat a fogyasztói kosárba számítja a szállodák és éttermek árát is – ez az uniós átlag felébe kerül nálunk, a családok többségének viszont egyáltalán nincs pénze igénybe venni az ilyen szolgáltatásokat. Torzít az is, hogy az Eurostat mutatója tartalmazza az ingyenes állami szolgáltatások árszínvonalát, mégpedig a bekerülő anyagok és bérek alapján. „Ismerve a magyar tanárok vagy ápolónők, orvosok fizetését, ez abszurdum. Annál is inkább, hiszen az EU minden államában létezik ingyenes oktatás, egészségügy” – mondta a közgazdász lapunknak.
„A fogyasztók számára releváns részkategóriák árszínvonala alapján becsülve az uniós átlag 37 százaléka körüli magyar nominálbérhez valójában 70-75 százalékos árszínvonal társul” – állapítja meg a kutató. Hozzáteszi: hiba csupán a statisztikák alapján azt állítani: a magyarok hamisan érzékelik, hogy fizetéseikhez mérten drága az élet. „Meglehetősen bonyolult mindezt kisilabizálni, de egyáltalán nem érdektelen. Ezen múlik ugyanis, hogy megállapítsuk, a magyar – és általában a kelet-európai – életszínvonal valóban felzárkózóban van-e az uniós csatlakozás óta. Most az látszik, hogy nincs” – írja Pogátsa Zoltán.
A kutató tanulmányában a többi között azt is megállapítja, a kelet-európai munkaerő minősége nem tér el a magasabb bérezésű tagállamokéitól, és a termelékenység szintjét nem is ez határozza meg. Így korántsem megalapozatlan igény a kelet-európai bérek szintjének közelítése a nyugatiakhoz.
Pogátsa Zoltán szerint a statisztikák azt is bizonyítják, hogy a szakszervezetek ereje szorosan összefügg a bérszinttel. Ahol ugyanis az érdekképviseletek erősebbek és a kollektív megállapodások lefedettségi aránya magas, az átlagos bérarány 67 százalék, szemben az alacsony lefedettségű országokéval, ahol az mindössze 59 százalék. A visegrádi országokban és Észtországban csupán 57 százalék a bérek aránya a nemzeti össztermékből – hívja fel a figyelmet a kutató. Az adatok ráadásul azt sem igazolják, hogy a magasabb szükségszerűen alacsonyabb foglalkoztatással jár együtt az általános iskolai, szakmunkás végzettséggel rendelkezők körében.
A szakember szerint Magyarországon is alkalmazni kellene a Rehn-Meidner modellt, amelynek lényege, hogy a szakszervezetek és a kamarák folyamatosan minimálbér és bérminimum emeléssel igyekeznek kiszorítani a technológiai lemaradóknak titulált cégeket. Ezek a vállalatok ugyanis nem hajlandóak termelékenységük növelésére, hanem munkavállalóik kizsákmányolásával maradnak életben.
