Három átmenettel birkózik a világgazdaság

Nem festett borús képet a világgazdaságról Christine Lagarde, az IMF vezére, amikor sajtótájékoztató keretében vázolta fel, miről lesz szó a tagországok pénzügyminiszterei és jegybankelnökei részvételével pénteken megnyíló limai őszi közgyűlésen. A globális gazdaság végül is növekedik, idén 3,1 százalékkal, igaz, a vártnál kissé lassabban, de jövőre már 3,6 százalékos ütemre kapcsolhat. Még erre a visszafogott derűlátásra sem lát okot azonban Larry Summers harvardi professzor, volt amerikai pénzügyminiszter aki a Financial Times csütörtöki számában azt írta, hogy a világgazdaság a Lehman Brothers 2008-as összeomlása óta most van a legsúlyosabb helyzetben. Tartós pangás fenyegeti, a globális gazdaság ördögi körbe került, amelyben a fejlettek lassú növekedése visszafogja a feltörekvő piacok bővülését, aminek hatására a fejlett régió még erőteljesebben fékezhet. A politikai döntéshozók ráadásul vészesen alábecsülik a recesszió veszélyét, holott visszaesés esetén a jegybankok már nem tudnak segíteni, mert fegyvertárukat a lényegében nulla százalékos kamatokkal kimerítették.

Nem látja ennyire sötéten a folyamatokat Lagarde, aki szerint a jegybankoknak is maradt még mozgásterük. Kétségtelen azonban, hogy három átmenettel meg kell küzdeniük a gazdaságoknak. Kína „jó átmenetet” hajt végre, az úton persze akadhatnak bukkanók, és az emiatt is alacsony nyersanyagárak sok exportáló országnak okoznak nehézségeket. A másik átmenet elsősorban az amerikai jegybanktól függ, hogy mikor emeli a kamatot, de ha lép, azt az jelzi majd, hogy a gazdaság lendületben van. Ám a tovagyűrűző hatások kezelésére mindenkinek fel kell készülnie. A harmadik átmenet sikere pedig attól függ, hogyan lehet a nemzetközi együttműködést erősíteni olyan kérdésekben, mint a menekültválság, a klímaváltozás vagy a fejlesztés.

A három átmenethez három eszközt társított Lagarde: a kereslet serkentését – például az infrastrukturális beruházások révén –, a pénzügyi stabilitás megteremtését, megőrzését és a strukturális reformokat. Sajnos, tette hozzá, a szerkezeti átalakítások terén sok ország keveset tett, vagy egyáltalán nem tett semmit. Dicsérte viszont – minthogy az IMF és a Világbank most először tartja közgyűlését Latin-Amerikában – Peru, Chile, Mexikó és Kolumbia reformjait. 

Ehhez az üzenethez annyiban csatlakozik Larry Summers, hogy a globális növekedést kellene serkenteni, s felhívja a figyelmet arra, hogy a 2012-ben készült, s 2020-ig tartó előrejelzését a nominális bruttó hazai termékre (GDP) vonatkozóan az IMF  drámaian lefelé módosította. Az Egyesült Államokét hat, az eurózónáét három, Kínáét tizennégy, Brazíliáért csaknem húsz, Oroszországét huszonöt százalékkal. Ma sokkal nagyobb a defláció, mint az infláció veszélye, s nem lehet arra sem hagyatkozni, hogy a piacok begyógyítják saját sebeiket. A fejlett államkötvény-piacok egyértelműen jelzik Summers szerint, hogy túl kevés, pontosabban nem túl sok az államadósság. Továbbá azt is jelzik az államkötvénypiacok, hogy az infláció évekre előretekintve a cél alatt marad, s a kamatpályák is laposabbak lesznek, mint ahogy azt ma a központi bankok sugallják. Ennek következtében radikális szemléletváltásra lenne szükség. Az eurózónában például nem kellene ragaszkodni az államadósságnak a GDP hatvan százalékánál meghúzott plafonjához, ha a befektetők olykor még fizetnek is, hogy kölcsönadhassák pénzüket az államnak. A fiskális ösztönzés persze akkor eredményezhet gyorsabb iramú növekedést, ha termelő, infrastrukturális beruházásokra költ az állam. Végül is Summers azt mondja: el kéne felejteni a strukturális reformok, a kiegyensúlyozott fiskális politika erőltetését, és a növekedést, a globális keresletet kéne minden eszközzel élénkíteni.

S péntektől jórészt erről folyik majd a vita Limában.

A menekültek és az IMF
Kérdésekre válaszolva elismerte Christine Lagarde, hogy a közel-keleti, észak-afrikai válságövezetekben néhány ország súlyos pénzügyi terheket vállal a menekültek befogadásával. Jordániát, Libanont, Törökországot, Tunéziát említette. Hozzátéve, hogy a maga eszközeivel a nemzetközi pénzügyi intézmények is segítenek, igyekeznek növelni ezen államok fiskális mozgásterét. S ajánlásokat készítenek, hogy a menekültek befogadását miként lehet a gazdasági növekedés szempontjából hasznot hajtóvá tenni. Ez vonatkozik azon európai államokra is, amelyek – részben a népesség elöregedése miatt –  hajlandóak fogadni a bevándorlókat, esetükben is meg kell fontolni a költségvetési mozgástér növelését.