Az elmúlt hetekben komolyan borzolta a kedélyeket az a kérdés, hogy miként veszítheti el a közpénz a közpénzjellegét. Sőt már a kilencvenes évektől kezdve fokozott – majd sajnos egyre lanyhuló – figyelem övezte azokat az ügyeket, amelyek esetében úgy tűnt, hogy a közpénzből magánvagyon lett. (Emlékszik még valaki a Tocsik-ügyre?) Ezek szorosan kapcsolódnak az átláthatóság kérdéséhez: ami közpénz, arról a „köz”-nek joga van tudni, hogy mire megy el, hiszen az nagyobbrészt az adófizetők pénze.
Ehhez képest meglepő, hogy milyen kevés figyelem irányul a közpénz, azaz az adófizetők pénzének a keletkezésére és ennek átláthatóságára. Pedig a gondolat egyszerű: ha valami közpénz akkor, amikor adóként befizettük, akkor annak közpénznek kell minősülnie akkor is, amikor megállapítjuk, bevalljuk, vagy ezeket elmulasztjuk.
Paradox módon azonban az adót mindaddig védi az adótitok, amíg nem fizetik be. Így az amit befizetnek, közpénz – ám az, ami járna, de nem fizetik be, titkos: csak az adózóra és az adóhatóságokra tartozik. Ez kimondva-kimondatlanul azon a nem túl reális feltevésen alapul, hogy az adóhatóság tökéletesen képes ellenőrizni, hogy mindenki befizeti-e a rá eső adót, így a nyilvánosság kontrollja e körben felesleges. Eközben tudjuk, hogy az adóhatósági adóellenőrzés és adóbehajtás nem láthat rá mindenre, ráadásul néha maga is rászorul, hogy valaki a körmére nézzen.
Csak egy példa az adótitok abszurditására: pár éve történt, hogy a maga felkerült az adóvégrehajtás alatt álló adózók listájára. Mintha ez nem lenne már önmagában is elég vicces, a NAV azzal tért ki a pontos magyarázat elől, hogy az „adótitkot” képez (azon már senki nem akadt fenn, hogy ez a NAV-ra mint adóhatóságra ugyan igaz, a NAV mint adózó, arról mégis lemondhatott volna).
Az adótitok persze nem ok nélkül alakult ki: az adózás folyamatában a magánjövedelem elválaszthatatlanul összekapcsolódik a közpénzzel. Az utóbbi ismeretében információt nyerünk az előbbiről is. Nagyrészt emiatt övezi szigorú titok az adózással kapcsolatos információkat. Ettől viszont még feltehetjük a kérdést: jól van ez így? Nem mentünk túl messzire az adótitok üdvözítésében, és – látva a nemzetközi tendenciákat is – nem jött-e el az ideje annak, hogy legalább részben felhagyjunk az adótitok fetisizálásával?
Látható ugyanis, hogy a világ pont az ellenkező irányba halad. Az Európai Bizottság a nemzetközi adókijátszás elleni harc jegyében éppen április közepén terjesztett elő olyan javaslatot, amely alapján az igazán nagy multiknak nyilvánossá kell tenniük, hogy melyik országban mennyi profitot termelnek, és ehhez képest mennyi adót fizetnek.
És épp az EU/OECD/G20 adókijátszás elleni harca kellős közepén robbant a „Panama Papers” bomba, melynek lökéshullámai a brit miniszterelnököt is elérték. Ennek egyik figyelemre méltó következménye pedig az lett, hogy David Cameron 2009-ig visszamenőleg nyilvánosságra hozta adóbevallási adatait. Az angol sajtó szerint ezzel egyenesen olyan precedenst teremtett, ami kénytelen-kelletlen az eljövendő brit miniszterelnököket is köti majd. De hogy igazán extrém példát mondjak: Norvégiában saját adatai rögzítését követően az adóhatóságnál bármelyik adózó szabadon érdeklődhet bárki más adóköteles jövedelme és vagyona után, vagy épp rákérdezhet, hogy az ő adatai után ki érdeklődött.
Nincs-e itt tehát az ideje, hogy mi is levágjuk az adótitok szent tehenét? A jelenlegi, megmosolyogtató képviselői vagyonbevallási rendszer helyett nem teremtene-e sokkal tisztább helyzetet az, ha legalább az országgyűlési képviselők, a kormány tagjai – urambocsá’, mindenki, aki a közszférában dolgozik – köteles lenne legalább korlátozottan hozzáférhetővé tenni az adóbevallását? Nem vetne-e véget az adóhatóságot körüllengő misztikumnak az, ha az adóbevallások akár korlátozott nyilvánosságával az ő munkájuk is ellenőrizhetőbbé válna? Nem növelné-e az adómorált az, ha a „miért éppen én fizessem be” szemléletét felválthatná a „más is befizeti” gondolata?
Ez a fajta átláthatóság persze nem old meg automatikusan mindent. Aki eddig is el tudta tüntetni a jövedelmét, vagyonát, az – ha nagyon akarja – ezután is meg tudná ezt oldani. Ugyanakkor abban a magyar társadalomban, amelyet sok oldalról emészt a korrupció, az átláthatatlanság és a trükközés, nem tenne-e jót, ha kicsit lazítanánk az adótitok szorításán?
