Egy őrült ötlet az IMF számára

A Veszélyes kölykök című filmben Michelle Pfeiffer egy volt amerikai tengerészgyalogost alakít, aki középiskolai tanárnak áll. Egy olyan közegben, ahol a tanulás igen messze van a lázadó tinédzserek fő céljaitól, Pfeiffer karaktere egy szokatlan, de hatékony módszerrel áll elő: minden diák ötössel kezdi az évet, és aztán csak rajtuk múlik, hogy lerontják-e. Egy olyan időszakban, amikor sok feltörekvő gazdaság Pfeiffer diákjaihoz hasonlítható, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) másolhatná a főhős módszerét.

A feltörekvő gazdaságok volatilis tőkeáramlásokkal jellemzett helyzetben vannak. Ahelyett azonban, hogy az IMF-re támaszkodnának, amelynek éppen az a feladata, hogy a likviditási krízisek ellen védelmet nyújtson, inkább az önbiztosítás módját választják azzal, hogy jelentős mértékű nemzetközi tartalékokat halmoznak fel. A feltörekvő és fejlődő gazdaságok jelenleg közel 7,5 ezermilliárd dollárt hiteleznek az amerikai kincstárnak, miközben ezt a forrást olyan infrastrukturális projektek finanszírozására lehetne felhasználni, amelyekre amúgy igen nagy szükségük lenne.

Az a különös ebben a megközelítésben, hogy a pénzügyi válságok kezelésében az IMF általánosságban – távolról sem tökéletes, de – egész jó eredményt tud felmutatni. Akkor miért vonakodnak ezek az országok az IMF eszközeit igénybe venni?

Talán az időfaktor a legnyilvánvalóbb oka ennek. Történelmi okok miatt az IMF legtöbb eszköze inkább a válságok kezelésére alkalmasabb, mint a megelőzésükre. Mire az országok az IMF-hez fordulnak segítségért, addigra már elveszítik hozzáférésüket a nemzetközi tőkepiacokhoz. Mégis elhúzódó tárgyalásokba kell bonyolódniuk, közben a helyzetük tovább romlik. A saját tartalékok megcsapolása nem ideális opció, de legalább gyors megoldás.

Az IMF azonban gyors megoldást is felkínál. A rugalmas hitelkeret (flexible credit line, FCL) azonnali hozzáférést biztosít az alap forrásaihoz, egy előre jóváhagyott hitellel ér fel, amelyet az arra jogosult ország bármikor igénybe vehet a gazdasági fundamentumai erősségének és korábbi gazdaságpolitikai eredményeinek megfelelően. Ebből adódóan ez tökéletes eszköz arra, hogy az egyes országok megelőzzék az önbeteljesítő likviditási válságokat.
Úgy tűnik azonban, hogy az IMF tagállamai nem érdeklődnek az FCL iránt.

Az FCL bevezetése óta eltelt hét évben csak három ország (Kolumbia, Lengyelország és Mexikó) kötött ilyen hitelmegállapodást. Bár a valutaalap nem mind a 189 tagállama tudja teljesíteni az FCL igénybevételéhez szükséges feltételeket, azonban három országnál jóval több tagállam lenne képes erre. Az FCL-hez hasonló, de annál kevésbé szigorú feltételeket előíró elővigyázatossági és likviditási hitelkeretet (precautionary and liquidity line, PLL) is csupán két tagállam vette igénybe (Macedónia és Marokkó – a szerk.).

A problémát a megbélyegzés jelenti. Az országok ugyanis attól tartanak, hogy ha előre jóváhagyott hitelkeretet igényelnek, akkor ezzel azt az üzenetet küldik, hogy potenciális gazdasági problémákkal küzdenek. Ennél még rosszabb, ha elutasítják a kérelmüket már az igénylésnél vagy a megkapott hitelkeret egy-két évente sorra kerülő felülvizsgálatánál. Ez biztosan aláásna a bizalmat a gazdaságukban.

Ez az a pont, ahol a Pfeiffer-féle stratégiát alkalmazni lehetne. Ahelyett, hogy az IMF azt erőlteti, hogy az országok tegyenek meg mindent a hitelkeretek jóváhagyásáért, a valutaalap egy új, az FCL-hez hasonló eszközt hozhatna létre, amelyre minden tagállam előzetes jóváhagyást kapna, kivéve azokat, amelyek nem teljesítenek bizonyos követelményeket a gazdaságpolitika és a gazdasági fundamentumok terén. Az előzetes jóváhagyás jelentősen csökkentené a tartalékok felhalmozása révén megvalósuló önbiztosítás iránti vonzódást.

Ahogyan a status quo megváltoztatására irányuló bármely kísérlet, ez a megközelítés is kihívásokkal járna együtt. Először is az IMF tisztviselőit politikai nyomás érné azon országokból, amelyeket e feltételek nem teljesítése miatt kizárnak az új eszközből. Ezt a kockázatot azonban specifikus, mérhető és átlátható kritériumokkal csökkenteni lehetne. A megközelítés hátránya, hogy nem kapnának helyet benne árnyaltabb országspecifikus elemzések.  

Továbbá, ha az elemzések nyilvánosak, akkor az esetleges negatív értékelések elősegíthetik a válságok kialakulását. Ha viszont a részvételi feltételeket egyértelműen és specifikusan szabják meg, akkor elő lehet segíteni annak megelőzését, hogy az említett helyzet kialakuljon. A gyengébb gazdaságokban a válság megelőzésének még közvetlenebb módja az lehetne, ha a hitelminősítők adósbesorolásához hasonlóan létrehoznának egy állandó értékelő rendszert, amelyben a különböző minősítést elérő országok az elővigyázatossági eszközök eltérő típusaihoz férhetnének hozzá.

A végső kockázat az, hogy ha sok ország teljesíti a kritériumokat, akkor a valutaalapnak nem lesz elegendő forrása egy válság esetén a kötelezettségeinek a teljesítéséhez. Ezt a problémát az IMF hitelező kapacitásának erősítésével lehetne megoldani, miközben csökkenteni kellene azt a forrást, amelyet az FCL-hez hasonló eszközökre szükséges félretennie a valutaalapnak.

A pénzügyi globalizáció erősebb pénzügyi biztonsági hálót követel meg. A közgazdászok és a politikai döntéshozók az 1990-es évek közepe óta próbálják javítgatni a nemzetközi pénzügyi rendszereket – nem sok sikerrel. Bár a status quo újrafogalmazásának ötlete őrültségnek hangozhat, azonban az – Niels Bohr fizikus mondásának parafrázisával szólva – éppen elég őrült ötlet ahhoz, hogy jó legyen.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org