Nem először és vélhetően nem is utoljára szembesül az Orbán-kormány kifejezetten kedvezőtlen világgazdasági vagy -politikai környezettel, a közvélekedéssel ellentétben ugyanis számtalan kevésbé vagy annál súlyosabb időszakot kellett túlélnie a magyar miniszterelnöknek. Már a 2010-es kormányzás kezdete telis tele volt aknákkal: több százezer devizahiteles problémája, a borzasztó foglalkoztatottsági mutatók mellett egy évek óta trendszerű életszínvonal-romlás után csak hab volt a tortán, hogy az államadósság a '90-es évek óta nem látott 80 százalékos szintre ugrott. És itt volt a Nemzetközi Valutaalap (IMF) is, amellyel a kezdetektől hűvös viszonyt ápol a kabinet.
Pont ezért volt fájó a kormánypártoknak, amikor 2011 novemberében az euróválság küszöbén az IMF-hez kellett fordulni, miután a nemzetközi hitelminősítők sorra vágták bóvliba a magyar államkötvényeket, és igencsak megnehezült az államadósság finanszírozása.
Meglehetősen turbulens időszak volt ez az európai belpolitikában, érdemes felidézni, hogy Silvio Berlusconi olasz és Jorgosz Papandreu görög miniszterelnök egy hét leforgása alatt bukott meg, hogy aztán decemberben ugyanerre a sorsra jusson José Luis Rodríguez Zapatero spanyol kormányfő.
A 2012-es euróválságot a magyar gazdaság igencsak megsínylette, az 1,6 százalékos és a 3,4 százalékos reálbércsökkenés pedig annak fényében egyáltalán nem nézett ki jól, hogy 2010-ben még teljesen másképp képzelte el a kormányzati ciklust a miniszterelnök, 2012-re már az elrugaszkodás évét vizionálta. Ehhez képest ekkor már kifejezetten elnyújtott helyreállítási cikluson volt túl a hazai gazdaság, gyakorlatilag évek óta alig volt növekedés, az életszínvonal romlott, az építőipar válságban volt. Ráadásul számos népszerűtlen intézkedést is hozott ebben az időben a kabinet, amelyek a társadalom szimpátiáját a legkevésbé sem nyerhették el, elég csak a 27 százalékos áfára gondolni. Ennek is tudható be, hogy 2012 májusában az akkori közvélemény-kutatások szerint az MSZP lényegében beérte a Fideszt.
Migrációs válság
Bár ma már sokan úgy emlékeznek vissza a 2015-ös migrációs válságra, mint ami a kormány pozícióit alapvetően megszilárdította, de ez nem volt mindig ennyire egyértelmű. A plakátkampányt (Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját), amely megágyazott a későbbi kommunikációnak, a kezdetektől rengeteg kritika érte, de ez eltörpül ahhoz képest, ami 2015 őszén, a határkerítés megépítésének bejelentésekor érte a magyar kormányt. A magyar miniszterelnök Hitlerként ábrázolása gyakorlatilag hétköznapi rutinnak számított a nemzetközi és a magyar sajtóban, ahogy az uniós miniszterelnökök is előszeretettel kritizálták Orbán Viktort.
Ma már szinte feledésbe merülnek a magyar kormányfőt egykor hevesen támadó állami vezetők: Werner Fayman osztrák, Borut Pahor szlovén, Zorán Milanovic horvát, Matteo Renzi olasz vagy Victor Ponta román politikusok, ha nem is tűntek el teljesen, de valójában súlytalan tényezőkké váltak hazájukban.
Azóta jókorát fordult a világ, ma már az uniós vezetők is inkább Orbán érveit hangoztatják az illegális migrációt illetően. Így hát az sem véletlen, hogy az egyre erőteljesebb migrációs nyomás közepette a magyar kormányfő útja nemrégiben Bécsbe vezetett, ahol az osztrák kancellár a határvédelem fontosságáról beszélt.
Koronaválság
Bár a cikk témája elsősorban a gazdasági hatások elemzése, amellett sem szabad elmenni, hogy a koronavírus okozta megrázkódtatás társadalmi hatásánál fogva talán a korábbiaknál is mélyebb volt. A kormányok meglehetősen kényszerpályán mozogtak, amikor a társadalmi és gazdasági sokk mellett egy évszázada nem látott egészségügyi kihívással kellett megküzdeniük. Egyáltalán nem véletlen, hogy az euróválság és a migrációs válság után a politika elit ismét megrostálódott:
Donald Trump, Benjamin Nethanjau, Bojko Boriszov, vagy Andrej Babis egyaránt a koronaválság politikai áldozata, rajtuk kívül alig találni olyan vezetőt a világban, akit újraválasztottak volna ebben az időszakban.
Hogy ez mégis összejött a magyar kormánynak, részben annak köszönhető, hogy idejében felismerte, a járvány egyes hullámai eltérő válságkezelést igényelnek, amivel képes volt fenntartani a társadalmi bizalmat az egyes intézkedések iránt, másrészről a gazdaság helyreállása is a vártnál gyorsabban történt.
Megélhetési válság
Abban ma már minden szakértő egyetért, hogy nehéz idők jönnek, a Covid utáni helyreállás és a háború gazdasági hatásai, a sorozatos kínálati sokkok nyomán megjelenő olyan új helyzetet jelent, amivel évtizedek óta nem találkoztak a kormányok. Az, hogy Ausztriában 50 éve, vagy Nagy-Britanniában 40 éve nem volt ekkora áremelkedés, csak egy-egy példa arra, hogy az előjelek finoman szólva se sok jóval kecsegtetnek.
A mostani válságnak ugyanis csak a mélysége a kérdés. Az elszabaduló energiaárak és az infláció egyre súlyosabb terhet ró az európai háztartásokra, köztük a magyar lakosságra. A döntő az lesz a mostani válságkezelés során - ahogy mindig-, hogy képes lesz-e tompítani ezek hatásait a magyar kormány, azaz képes lesz-e a cselekvőképességét fenntartani ebben a helyzetben is.
Az árstopok politikája lényegében ebbe a sorba illeszkedik, így hát nehezen képzelhető el, hogy ebben változás következzen. Egyébként "politikai hullák" már itt is vannak, júniusban egy kormányválság-hullám söpört végig a kontinensen: Boris Johnson és Mario Draghi karrierje már véget ért. Jó eséllyel a sor folytatódik, csak az a kérdés, hogy ki lesz a következő.
