Milosevics: menni, de meddig

A jugoszláv elnök ugyanis végül úgy távozott posztjáról, hogy a csütörtök--pénteki szerb tömegmozgalom -. amely szervezőinek meggyőződése és a nemzetközi sajtó egy jelentős részének megítélése szerint forradalmi rendszerváltás volt -. lényegében érintetlenül hagyta Szerbia hatalmi struktúráját. S bár valószínűleg nagyrészt ennek köszönhető, hogy a múlt heti fordulat végül is viszonylag békésen következett be, a helyzet mégis paradox. Nem sablonos ugyanis, hogy a háborús bűnökkel és választási csalással vádolt bukott elnök -- akit már "száműzött" egy több százezres tömegmozgalom és a nemzetközi sajtó -- péntek este frissen vasalt öltönyben megjelenik a tévé képernyője előtt, mintha mi sem történt volna. "Most kaptam kézhez a mérvadó szervek hivatalos információját" -- mondja, mielőtt gratulál utódjának. Majd búcsúbeszédet intéz a nemzethez, és bejelenti, hogy rövid időre ugyan pihenni megy, de esze ágában sincs abbahagyni a politizálást. S nem sablonos az sem, hogy ezt a szerb politikusok egy jelentős része -- köztük az új államfő is -- természetesnek tekinti.

Tamáskodásom nem jelenti azt, hogy ne értékelném felettébb nagyra a Kostunica vezette ellenzék eddigi teljesítményét. Sőt ellenkezőleg: úgy vélem, a Szerb Demokratikus Ellenzék elérte azt, amit e néhány nap alatt elérhetett. Ráadásul ezt egymaga valósította meg, a korábbi kormányoldal pártjaival való látványos kompromisszum nélkül. Ez pedig a DOS politikai pozícióit erősíti. A szerb ellenzéknek ugyanakkor a forradalmi eufória közepette is világosan kell látnia, hogy október 6-án csupán Milosevics távozott a hatalom csúcsáról, a rendszer azonban, amelyet az elmúlt évtizedben felépített, egyelőre érintetlen maradt. Tanúi lehettünk persze nagy átállásoknak/pálfordulásoknak, hírek érkeznek arról is, hogy ha hivatalosan nem is, de a valóságban már megkezdődött bizonyos intézmények vezetőinek leváltása. A java azonban még hátravan.

Mert nem tudjuk például, milyen egyezmény született a rendőrség, a karhatalom és az új politikai vezetés között, s hogy az előbbiek beletörődnek-e korábbi privilégiumaik megnyirbálásába. Nem tudjuk azt sem, hogy a szövetségi parlamentben milyen áron sikerül megállapodnia az ellenzéknek a Montenegrói Szerb Néppárttal, amely korábban a milosevicsi rendszer egyik legfőbb szövetségese volt, s ma a jugoszláv kormányfői poszt várományosa. Hogy sikerül-e például, s milyen áron, elnyernie az ellenzéknek a radikálisok (Vojiszlav Seselj) és a megújhodók (Vuk Draskovics) támogatását a szerb parlamentben, ahol -- tekintve, hogy ide nem voltak választások -- a DOS 18 pártjának gyakorlatilag nincs politikai befolyása.

E megegyezéstől függ például, hogy ki lesz a százezres szerb biztonsági apparátus -- köztük a Koszovóban hírhedtté vált különleges rendőri erők -- leendő főnöke. Jó jel, hogy a rendkívüli parlamenti választásokra a legfrisebb hírek szerint decemberben kerül sor, annak ellenére, hogy a voksolás megtartásában ma Draskovics és Seselj nem igazán érdekelt. Végül nem tudjuk azt sem, hogy magában a szerb demokratikus ellenzékben milyen hatalmi harcok indultak el a győzelem hatására, s Milosevics bukása után létezik-e még legkisebb politikai többszörös a szövetségen belül. Mindezek tehát ma még olyan nyitott kérdések, amelyek kimenetele döntő fontosságú Jugoszlávia további politikai fejlődése szempontjából. S akkor még nem is említettük a már most napirenden lévő gazdasági problémákat, vagy Montenegró, Koszovó és a Vajdaság kérdését, amelyek előbb vagy utóbb szintén terítékre kerülnek.

Döntő fontosságú az is, hogy a nemzetközi közösség miként viszonyul az új helyzethez. Megérti-e a szerb ellenzék kompromisszumkényszeres helyzetét, vagy saját, a délszláv kérdés megoldásában megtépázott presztízsét kívánja-e elsősorban helyrehozni, például Milosevics hágai kiadatását erőltetve. Az elmúlt napokban mindkettőre akadt példa: míg Carla del Ponte asszony a bukott elnök fejét követelte, az Európai Unió ígéretéhez híven megkezdte embargójának és szankcióinak lebontását. Ez utóbbinak egyébként elsősorban politikai jelentősége van, a jugoszláv gazdaság szanálása ugyanis évtizedeket vesz majd igénybe. Látványos és gyors sikert tehát e téren botorság lenne várnunk. A szakértők szerint ugyanis ehhez jelenleg csaknem 80-100 milliárd dollárra lenne szükség, alig valamivel kevesebbre, mint amennyi az elmúlt tíz év során áramlott az egész kelet-közép-európai térségbe.

Legalább ilyen fontos azonban annak megértése is, hogy a jugoszláv gazdaság konszolidálása csupán segélypolitika útján aligha kivitelezhető. Komoly hitelekre és a beruházások ösztönzésére viszont addig kevéssé számíthat a belgrádi vezetés, amíg nyilvánvalóvá és egyértelművé nem válik a rendszerváltás iránya, s nem oldódik meg néhány kulcsfontosságú délszláv probléma. A korábban említett politikai dilemmák mellett tehát itt és most még az is komoly politikai kérdés, hogy az új belgrádi vezetés képes lesz-e úrrá lenni a jelenlegi gazdasági válságon, hogy túléli-e például az elkövetkező telet. És e tekintetben -- gyanítom -- megint csak komoly eszközök állnak még a milosevicsi rendszer egykori vezetőinek kezében.

S ha már megint itt tartunk, mondjuk ki: a szerb ellenzék sikerének kulcskérdése ma az, hogy a csütörtök--pénteki utcai hatalomátvétel után miként képes immár politikai hatalomként is felülkerekedni a milosevicsi hagyatékon.

A szerző politológus