Dábljú Bush, a texasi egyesítő

Austin, Texas fővárosa Dallas és Houston mellett helyi, de európai mértékkel mérve is álmos kisváros. Egyik legnagyobb látványossága, hogy a Coloradón átívelő hídját évről évre denevérek hada lepi el, s mikor sötétedéskor fiókáikkal kiröppennek, a helyiek piknikezve, egy-egy doboz sörrel a kezükben figyelik őket. Austinban az élet meglehetősen nyugodt, a dolgok kényelmesen csordogálnak, s a New York-iak szívesen elviccelődnek azon, hogy míg egy texasi kimond egy mondatot, ők megkötnek két üzletet.
Ebben a politikai környezetben nőtte ki magát az elmúlt hat évben Amerika elnökévé George W. Bush, vagy ahogy egyre többen hívják az apjától megkülönböztető iniciálét kiejtve: a Dábljú. Váratlanul, komoly politikai múlt nélkül, jóformán csak a saját egyéniségére és családi kapcsolataira támaszkodva hódította el 1994-ben a kormányzói helyet népszerű demokrata elődjétől, Ann Richardstól. Állítólag még édesanyja, Barbara sem gondolta volna, hogy ez sikerülhet neki -- Dábljú szűk körben szokhatott hozzá, hogy az emberek hajlamosak alábecsülni őt. Mindenesetre még hetekkel texasi kormányzói győzelme előtt, titokban felkereste a demokrata Bob Bullockot, az állami politikai élet talán legbefolyásosabb alakját. "Talán most úgy gondolja, hogy nem fogok nyerni. Ám ha mégis, akkor szeretnék önnel együtt dolgozni" -- mondta neki.
Innen datálódik a legenda, amelynek igazi próbatétele január 20-ával kezdődik. Az, hogy az ifjabb Bush valóban integráló személyiség, képes és tud együttműködni a másik táborral, kedves, megnyerő személyisége segít a politikai lövészárkok betemetésében. Texasban mindez működött. Dábljú népszerű kormányzónak bizonyult, aki ráadásul hatékonyan meg tudta valósítani helyi választási ígéretei legtöbbjét: az oktatás, a szociális kiadások, a fiatalkori büntetés-végrehajtás reformját. Igaz, minderre a texasi törvényhozás is fogékony volt, ám Bush állítólag ösztönösen jó vezető. Környezete azt terjeszti róla, hogy intelligens, bár lusta intellektus, néha elsiklik a részletek felett, de makacsul képes a problémák lényegére koncentrálni, szereti a csapatmunkát, ám sokszor tanácsadói ellenében is megy a saját meggyőződése után.
Van bizonyos hitele tehát annak, amikor arról beszél, hogy egyesíteni akarja a megosztott nemzetet. A szándék tisztességét liberális ellentábora sem vonja kétségbe. Az azonban fölöttébb kérdéses, hogy ami Texasban működött, ugyanolyan hatékonynak bizonyulhat Washingtonban is, ahol a pártos megosztottság árnyaltabb, a politikusi rutin és a látszat néha elfedi ugyan a zsigeri indulatokat, ám a nézeteltérések mélyen beágyazódtak. Fél évszázada nem volt példa arra, hogy ugyanaz a párt uralja a Fehér Házat és a kongresszus mindkét házát, ám emberemlékezet óta nem volt olyan helyzet sem, hogy ilyen kis különbséggel: a képviselőházban elég, ha öt republikánus átszavaz, a szenátusban pedig csak az alelnöki vokssal vannak előnyben a köztársaságiak. Mindezt tetézi Bush példátlanul gyenge mandátuma: ötször fordult csupán elő az amerikai történelemben, hogy a megválasztott elnök kevesebb szavazatot kapjon, mint riválisa. Utoljára a múlt században, ám végül akkor is a szavazatszámlálás és az alkotmány döntött, nem annak konzervatívabb bírósági értelmezése.
Keskeny pallón jár majd Dábljú. Az elmúlt évtizedekben soha olyan élesen nem került előtérbe a kongresszus két pártja közötti szakadék, mint a Clinton elleni alkotmányos eljárás idején, s a mostani választásokon az akkori törvényhozás csak kis részében cserélődött ki. Bushnak egyensúlyozni kell saját tábora győzelemittas radikális konzervatívjai között, akiknek vezéralakja, Tom DeLay nem is igen rejti véka alá, hogy totális ideológiai győzelemre készül. A kemény republikánus program megvalósítására az adócsökkentés, az oktatás, a fegyverviselés kérdéseiben most, amikor már nem kell az elnöki vétótól tartani. Másik oldalon pedig ott vannak a csalódott demokraták, az ellopott választások meggyőződésének valószínűleg soha nem szűnő indulataival, szemüket már a két év múlva esedékes újabb kongresszusi szavazásokra vetve.
Nem nehéz megjósolni, hogy Dábljú elnöksége a folyamatos kompromisszumokra van kárhoztatva. Alapvetően négy célt tűzött ki maga elé: az adócsökkentést, az oktatási reformot, a társadalombiztosítás és az időskori betegellátás, a Medicare átalakítását, valamint a hadsereg megerősítését. Ám éppen ezek azok a programok, amelyekben a választási kampány idején Al Gore a legsarkalatosabban állította szembe a demokrata szempontokat. Nyoma sincs annak az alapvető konszenzusnak, amelyet megérezve Bush Texasban keresztül tudta vinni elképzeléseit.
Az első próba mindjárt beiktatása után következik majd: meddig húzódik el a hatalomátadás az új csapatnak. Végtére is több ezer tisztségviselőről van szó, akiknek a kinevezése hosszas és aprólékos papírmunkát igényel, szívós utánjárás az FBI és más átvilágító szervek részéről, s a megfeszített munka után majd csak reménykedni lehet benne, hogy a szenátus 50 demokratája nem a jóváhagyások elhúzásával áll majd először bosszút. (Egyébként valószínű, hogy a kulcsfontosságú külügyminiszteri posztot Colin Powell, az Öböl-háború sikeres vezérkari főnöke kapja majd, s ezzel ő lesz az első fekete ebben a tisztségben. Bush konzervatív külpolitikai tanácsadója, Condoleezza Rice pedig feltehetőleg a nemzetbiztonsági főtanácsadója lesz.)
Dábljú arról ismert, hogy nem szívesen váltogatja munkatársait. Legszűkebb tanácsadói köre évek óta változatlan, a texasi "vasháromszög" Washingtonba is elkíséri majd. A Clinton-csapat volt rá a legutóbbi példa, hogy a fővárosi politikai elit nehezen fogadja be a "vidéki" újhatalmasokat. Dábljút is hamar tesztelni fogják, hogy kipróbált emberein kívül képes-e meghallgatni mások tanácsait is, s vajon megszokott környezete tud-e kozmetikázatlan tanácsokkal, netán kritikával szolgálni, ha szükség van rá.
A szeplőtlennek aligha nevezhető fehér házi fogantatás mindenesetre egyelőre a háttérbe szorul. Hollywood után szabadon, a fárasztó politikai szappanopera átlagnézői ki vannak éhezve a happy endre, Bush és Gore pedig szórja is a kétpártiság igéit. Vannak, akik szeretnének hinni bennük, s vannak, akik csak az első botlásra várnak.
A szerző a Világgazdaság munkatársa

Lambert Gábor-->