A magyar agrárium uniós kihívásai

Az elmúlt évtized történései alapján szinte bizonyossággal állítható, hogy az uniós csatlakozás a rendszerváltásnál is nagyobb alkalmazkodásra kényszeríti majd a magyar mezőgazdaság szereplőit. Vállalkozóink viszont egyelőre nincsenek felkészítve e megrázkódtatásra. A valódi felkészülés a mezőgazdaság olyan átalakítását jelentené, amelynek révén az ágazat a csatlakozáskor érvényes közösségi agrárpolitikához (KAP) a lehető legéletképesebben tudna alkalmazkodni. Ehhez azonban az agrártárca irányítóinak és a termelőknek tudniuk kellene, milyen változások várhatók a világ piacain, és milyen uniós agrárpolitikához kell igazodniuk.
E harmonizációs munkát nehezíti, hogy 2004 táján további reformok várhatók a KAP-ban, amelyek tartalmát a következő WTO-forduló megállapodásai jelentősen befolyásolhatják. A globalizáció az uniót arra kényszeríti, hogy minden eddiginél alaposabban vizsgálja felül mezőgazdasági politikáját. A világ agrár-külkereskedelme egy emberöltő alatt a háromszorosára nőtt, de a forgalom bővüléséhez az EU tagállamai szerény mértékben járultak csak hozzá. Ez arra figyelmeztette Brüsszelt, hogy a sikeres világkereskedelmi részvétel a versenyképességtől, nem pedig az exporttámogatások mértékétől függ.
Különösen igaz lehet ez a világkereskedelmi tárgyalások következő fordulójának lezárása után. A seattle-i kudarc ellenére úgy tűnik, ezúttal van esély a sikeres megegyezésre. Az újabb WTO-fordulóhoz benyújtandó uniós javaslatcsomag közvetetten utal a várható agrárpolitikai irányváltásra is. Eszerint az újabb KAP-reform céljai között első helyen szerepelhet a piacorientáció erősítése, a termelők fokozottabb ösztönzése a világpiaci feltételekhez való alkalmazkodásra. A termelés hatékonyságának növelése, a fajlagos költségek csökkentése olyan prioritást kap, amely az üzemi koncentráció gyorsulásához vezet, alapos átrendeződést okozva az uniós termelői körben.
Az EU várható agrárpolitikai irányváltása nagymértékben determinálja felkészülési teendőinket. A magyar csatlakozási alapelvek ismertek: teljes és azonnali integrálódás a KAP-ba, azonos kötelezettségvállalások, azonos jogok, optimális bázisidőszakok és bázis(kvóta)mennyiségek, a direkt jövedelemtámogatásokhoz való hozzáférés stb. A szakma általában egyetért az alapelvekkel, de a brüsszeli gondolkozást mélyebben ismerők meglehetősen szkeptikusak a tárgyalási stratégia sikerességét illetően.
A problémák közül néhány feltétlenül említést érdemel. Így például a pozíciós dokumentumban szerepeltetett bázismennyiségek többsége sem statisztikai adatokkal, sem a várható kereslet oldaláról nem támasztható alá. Emellett néhány kérés közgazdasági szempontból irracionális, mert nem felel meg a magyar mezőgazdaság érdekeinek. A legkirívóbb talán a hústehénállomány 300 ezerre való növelése. Az ötlet valószínűleg csak "támogatásleszívás" céljából született. De nehezen lesz védhető a tárgyalások során a gabona vagy a tej pozíciós papírban szereplő bázismennyisége is.
A bázisidőszakot illetően is nehéz helyzetben vagyunk. A legtöbb "kvótás" terméknél a termelési potenciál messze fölötte van az elmúlt évtizedben statisztikákkal is igazolt teljesítményeknek. A kilencvenes évek elején a magyar élelmiszer-gazdaság két meghatározó régióban is -- a volt KGST-országokban és itthon -- súlyos piacvesztést szenvedett. A fogyasztás ma már újra nő, de számottevő keresletélénkülésre csak az évtized közepétől lehet számítani. Az uniós termelők ebből profitálni akarnak. Nem véletlen, hogy a mai EU-tagok érdekeit védő brüsszeli tárgyalók ragaszkodnak az általuk megjelölt, számunkra kedvezőtlen 1995--2000-es bázisidőszakhoz.
A közvetlen jövedelemtámogatások (kompenzáció) ügyében a kormány álláspontja világos: a magyar termelőket az uniós gazdákkal azonos mértékű közvetlen jövedelemkiegészítés illesse meg már a csatlakozás pillanatában. Az EU álláspontja is egyértelmű: a direkt jövedelemtámogatások kompenzációként értelmezhetők. Ez azt jelenti, hogy az unió a termelői árak csökkentése miatt elszenvedett jövedelemkiesést ellentételezi a farmereknek. Ilyen veszteség a tagjelölt országok termelőit nem éri, mert a csatlakozás után a felvásárlási árak az új tagok piacán minden bizonnyal emelkedni fognak. Ez a gazdáknak többletjövedelmet biztosít, tehát nincs szükség kompenzációra.
Felesleges újra felsorolni a KAP intézményeinek átvételével kapcsolatos uniós kritikákat. Az intézményfejlesztés ugyanis nálunk többnyire azt jelenti, hogy a meglévők mellé újakat hozunk létre, miközben a feleslegessé válókat nem szüntetjük meg. Nem KAP-konform például a falugazdász-hálózat sem, de ennek ellenére a kétéves költségvetésben a létszám jelentős fejlesztése szerepel.
Az EU több fontos ágazatban (zöldség, gyümölcs, dohány) csak termelői-értékesítési szervezeteken (tész-ek) keresztül folyósít támogatásokat a termelőknek. Noha ez a feltétel már évek óta ismert, a tész-ek szervezése mind a mai napig gyermekcipőben jár. Ráadásul a SAPARD-pénzek és a kétéves költségvetésben e célra megjelölt támogatások sem adnak majd érdemi lökést a szerveződéseknek.
A KSH nemrég hozta nyilvánosságra a 2000-es általános mezőgazdasági összeírás előzetes adatait. A felmérés szerint 960 ezer vidéki háztartásban végeznek árutermelő jellegű gazdálkodást. Ebből 607 ezren (63 százalék) egy hektár alatti birtokon gazdálkodtak, míg 10 hektárnál nagyobb területen 51 ezren. Közülük mindössze 160 ezer regisztráltatta magát termelőként, pedig 1998 óta ez a támogatásra való jogosultság alapfeltétele. Nem világos, hogy az agrárkormányzat hogyan kívánja érdekeltté tenni a regisztrációban a támogatási rendszeren kívül rekedt termelők százezreit. Vagy őket az úgynevezett szociális mezőgazdasági termelők közé kívánja sorolni, akikre viszont a KAP intézmény- és támogatási rendszere nem terjed majd ki?
Az EU alapításakor még meghatározó kisbirtokok gazdasági jelentősége mára a minimálisra zsugorodott, de általában a a nagyüzemi forma sem vált jelentőssé. Nálunk éppen fordítva van: a termelés döntő hányadát adó több ezer nagygazdaság és sok százezer kisbirtok mellett a középbirtokok szerepe marginális. Fejlesztésük a csatlakozási felkészülés egyik legfontosabb része lenne, de a rendszerváltó kormányoktól (ideértve a jelenlegit is) érdemi segítséget e vállalkozói réteg nem kapott.
Az unió és Magyarország között a támogatáspolitikai felfogásban is jelentős eltérések vannak. A magyar rendszer túl sok feladatra koncentrál, elaprózott és erősen ad hoc jellegű, mivel napi politikai csatározások által befolyásolt. A KAP előre látható, világosan megfogalmazott rendszer, míg a hazai rendtartás éven belüli alkudozások összefüggéstelen halmaza. Mivel a jelenlegi agrárpolitika nem tesz különbséget az árutermelés és az önellátó vagy szociális indítékú mezőgazdasági tevékenység között, a hazai piacszabályozás alacsony hatásfokkal működik. Ezért a mostani helyett olyan szabályozásra lenne szükség, mellyel a szociális termelői kör jövedelme alapvetően nem az agrártermékek értékesítéséből, hanem közvetlen jövedelemtámogatásból (szociális forrásokból) származna.
A fentiekben felsorolt tennivalók maradéktalan végrehajtása sem garantálja a sikeres csatlakozást, ha a magyar mezőgazdasági termelés hatékonysága nem javul. Számottevő tőkebeáramlás nélkül viszont erre nem sok esély látszik. Ugyanakkor ma a tőke menekül az ágazatból, mivel az agrárirányítás iránt általános bizalomvesztés mutatkozik. Eközben vészesen fogy a felkészülésre rendelkezésre álló idő, tehát egyre inkább költőinek tűnik a kérdés: vajon nyertese, vagy vesztese lesz-e a magyar mezőgazdaság az uniós csatlakozásnak?
A szerző agrárközgazdász