Az euroatlanti perpatvar

Az Öböl-háborút megelőzően -- amelynek a tízéves évfordulójáról éppen a napokban emlékeztek meg a győztesek -- James Baker akkori amerikai külügyminiszter világossá tette más országok előtt, hogy Amerika saját megfontolása alapján, saját eszközeivel küzd Szaddám Huszein ellen, ha szükséges, akár egyedül is. Jim Hoagland, a The Washington Post sokat tapasztalt és a döntéshozói körökben ugyancsak jártas publicistája szerint ez a hozzáállás hozta össze az akkori nemzetközi koalíciót. A jelenleg romokban heverő együttműködést pedig II. Bush csak úgy tudja helyreállítani -- sugallja Hoagland --, ha eltökélte magát a vezetésre. Arra, hogy képes a saját maga által megválasztott eszközökkel biztosítani az amerikai érdekeket.
Éppen ez a hozzáállás az, ami miatt Európában bizonyos aggodalommal fogadták az új amerikai adminisztrációt, mint amelyik az elődjénél sokkal inkább hajlik az egyoldalú lépésekre, az amerikai érdekek másokra kényszerítésére, függetlenül attól, hogy a világ többi része követi-e Washingtont, vagy sem. "Egy olyan amerikai adminisztrációra kell felkészülnünk, amelyik a korábbinál sokkal izolacionalistább lesz" -- jósolta a párizsi Le Monde. Az elmúlt hónapok tengerentúli megnyilatkozásai pedig termelték is a bizonyítékokat ennek alátámasztására: felvetődött, hogy kivonják az amerikai csapatokat a Balkánról, figyelmen kívül hagyják a közel harmincéves leszerelési megállapodást, a rakétaelhárító rendszerekről kötött ABM-szerződést, s nekilátnak a nemzeti rakétavédelmi elképzelések megvalósításának, amit nemcsak Kína és Oroszország, de Nyugat-Európa is vehemensen ellenzett. A közelmúltig hangoztatott szövetségesi érvelés szerint ugyanis a rakétavédelmi rendszer létrehozása a kölcsönös elrettentés filozófiájának a végét jelentené, márpedig erre épült eddig a nukleáris leszerelés folyamata. Ráadásul az új csillagháborús tervek pótlólagos technológiai előnyöket biztosítanának az Egyesült Államok számára, hiszen az állami kutatási és megvalósítási programok dollármilliárdokat injekcióznak az amerikai iparba. A permanens "ellenlábas szövetséges," Franciaország külügyminisztere, Hubert Vedrine egyenesen arra hivatkozott: "Az Egyesült Államok szövetségesei maradunk, de bizonyos esetekben kötelességünk nemet mondani." A Time február elején egyenesen úgy látta az óceán két partja között kialakult helyzetet, hogy "kulturális értelemben az Atlanti-óceán egyre szélesebb".
Azok számára, akik az egy hónappal korábbi hangulatkeltésnél rekedtek meg, a NATO szerdai brüsszeli találkozóján történtek valódi fordulatot jelenthettek. A szövetségesek zokszó nélkül, helyeslően bólogatva vették tudomásul, hogy az Egyesült Államok minden további ellenkezés dacára is létrehozza a nukleáris védőernyőt. Igaz, ezt most már nem nemzeti védelemnek nevezik, hanem kiterjesztenék a NATO-szövetségesekre, így Európára is. Kárpótlásul Washington képviseletében Colin Powell külügyminiszter rezzenéstelen arccal jelentette ki, hogy a továbbiakban nem ellenzik az EU terveit a gyorsreagálású önálló védelmi erő létrehozására. Mintha a kezdeményezést mindeddig nem övezte volna éppoly tömény amerikai kétely, mint az óceán innenső partján a rakétavédelmi rendszert.
Mi változott tehát január vége óta?
Először is a hivatalba lépő George W. Bush megfogadta a publicista tanácsát, nem hagyott kétséget elszántsága felől, hogy mindenképpen hozzálátnak az atomernyő kinyitásának. Az európai vezetőknek igazából nem maradt más választásuk, mint felzárkózni az Egyesült Államok mögé. Lényegében így működött a biztonságpolitikai partnerség a hidegháború, sőt, a NATO-bővítés idején is. A Szovjetunió felbomlását követően azonban legalább több tekintettel volt az európaiak érzékenységére, érdekérvényesítését egyeztetések sorozatával tompította. Most azonban nem véletlenül emlékeztette az egész szituáció Colin Powellt a 80-as évekre, amikor az Egyesült Államok a közép-hatótávolságú rakétáit telepítette Európába. Akkor is nagy volt az érintettek ellenállása, Moszkva megpróbálta megkísérteni Nyugat-Európát, ám a végén minden úgy történt, ahogyan azt Washingtonban eltervezték.
Oroszország a hangos tiltakozással párhuzamosan most önálló rakétavédelmi rendszert kínált fel Nyugat-Európának. Ám az ellenajánlattal egyben elismerte azt is, hogy nem alaptalanok a "lator államok" rakétacsapásától tartó amerikai aggodalmak, s így minden esetleges további orosz vétó vesztett a hiteléből.
Ez is segített megtörni az európai ellenkezést. Továbbá igaza lehet Dominique Moisinak, a neves francia külpolitikai szakértőnek: a felesleges vita helyett inkább azért kellene imádkozni, hogy végül túl nagynak bizonyuljanak az atomvédernyő technológiai kihívásai. Hiszen mint -- már visszavonulót fújva -- Rudolf Scharping német védelmi miniszter is emlékeztetett rá, az eddigi kísérletek háromnegyede kudarcnak bizonyult. Bush elnök pedig, aki épp most jelentette be nagyszabású adócsökkentési programja elindítását, kiterebélyesedő recesszió esetén könnyen kerülhet olyan helyzetbe, hogy elmarad a várt költségvetési többlet, s hosszabb távon a most tervezettnél jóval kevesebb pénz jut a katonai kiadásokra.
Végül a vita lecsendesítéséhez kellett az amerikai ellengesztus is, amit a jelenlegi adminisztrációban az erre talán legalkalmasabb személy erősített meg Brüsszelben. Colin Powell kijelentése szerint az Egyesült Államok mindaddig támogatja az európai védelmi kapacitás létrehozását, amíg sikerül elkerülni a NATO megkettőzését, illetve a párhuzamos tervezést.
Ettől elsősorban a választásokra készülő Tony Blair lélegzett fel, mivel most már elháríthatja azokat a tory vádakat, hogy Nagy-Britannia elidegeníti magától "speciális partnerét," az Egyesült Államokat. (Ami egyébként adott esetben meglehetősen hatásos választási propagandának bizonyulhatott volna, hiszen a felmérések szerint a britek 60 százaléka remél valamilyen válság esetén segítséget az Egyesült Államoktól, s csupán kevesebb mint 20 Európától.)
Valójában azonban az a fajta önálló európai védelem, amit Washingtonban helyeselnének és aminek létrehozásáról Blair is biztosította Busht, közel sem lenne olyan független, mint azt a francia és német tervezők gondolják: alárendelődne a NATO-nak és betagozódna a szövetség tervezési struktúrájába. Ráadásul egyelőre nem világos, hogyan válaszolja meg végül az Európai Unió azt a nem csupán amerikai igényt, hogy a közös védelmi tervezésben a nem uniós NATO-tagok is kellő súllyal vehessenek részt.
Miként az is kérdéses, hogy amennyiben a biztonságpolitikai tervek körül újból kiéleződnének az ellentétek, Washington a jövőben is "Powell hangján" szólal-e meg. Hiszen a jelenlegi adminisztrációban több olyan héja van, akik -- legalábbis a Süddeutsche Zeitung szerint -- már most is anekdotákat terjesztenek a külügyminiszter gyengeségéről és döntésképtelenségéről. Pedig egyre nagyobb szükség lehet a diplomáciai tapintatra: ha a Bush-adminisztráció több tagja a reagani korszakból reaktiválódott is, az EU aligha kanyarodik vissza a nyolcvanas évekhez. Erre vall, hogy az amerikai--európai perpatvar nemcsak a biztonságpolitika terén vált hangossá mostanában, de a kereskedelem, a környezetvédelem, a társadalompolitika számos kérdésében is.
A szerző a Világgazdaság munkatársa