Selyemzsinór

Orbán tegnap megküldte a selyemzsinórt Torgyánnak. Azzal, hogy rádióinterjújában kijelentette: 1. a koalíciós megállapodás nem személyfüggő, 2. a pártelnök lehet benn és lehet kívül is a kormányon, a miniszterelnök koalíciós partnerével szemben megtette azt, amit verbálisan végső soron megtehet. Pont. Ezzel a lendülettel a kormányfő fogalmazhatott volna úgy is, hogy húzzál mán el, Józsi, de az üzenet így is, úgy is egyértelmű. Most már Torgyánnak kell eldöntenie: vagy önkezével vet véget politikusi karrierjének és lemond, vagy megvárja, míg pártja kivégzőosztaga fölsorakozik előtte, s a lövések eldördülnek.
Azaz nem dőlt még el semmi. Ne feledjük, a magyar politikai élet legnagyobb keljfeljancsijával van dolgunk.
A koalíciós megállapodás bebetonozta a kisgazdapárt elnökét a kormányba -- mint ahogy az elnökfüggő kisgazda minisztereket, politikai államtitkárokat is --, a kisgazda pártalkotmány pedig beszíjazta Torgyánt az elnöki székbe. Ebben a helyzetben a kormányfő nem tud legitim módon megszabadulni a miniszter Torgyántól, a koalíció fölmondása meg a kormánytöbbséget veszélyeztetné. A torgyántalanítás Orbán számára nem járható út -- ezt csak maga Torgyán, illetve a kisgazdapárt végezheti el hosszas, ugyanakkor kétes kimenetelű politikai iszapbirkózással, közjogi procedúrával. A kormányfő és a Fidesz ezért egyfelől Torgyán súlytalanítására, kifárasztására játszik, másfelől éberen számolja a kisgazdák elnöke hatásköréből menekülő, kiszabaduló kisgazda képviselők gyarapodó táborát. Talán nem is olyan sokára elérkezik a pillanat, amikor a kormánytöbbség Torgyán és a hozzá hű FKGP-frakciótagok nélkül is fönnáll -- gondolják, s a folyamatot katalizálják.
Ez a türelemjáték mintha még segédpontokat is hozna a miniszterelnök és pártja politikai eredménytáblájára. Torgyán ámokfutása leköti a médiát, tematizálja a közbeszédet (nota bene: a nagyon rossz árnyékában már a kevésbé rossz is jónak látszik). Rokonszenvet kelt Torgyánnak szemrehányni (külföldi utazások), őt figyelmeztetni (kazettaügy), megleckéztetni (pártbeli vetélytársaival tárgyalni), megalázni (negyedórát várakoztatni a miniszterelnöki audiencia előtt), tőle elhatárolódni (a választási szövetség megkötését határozatlan időre elhalasztani: "Torgyánnal nem lehet nekimenni a következő választásoknak"), néki szavakban selyemzsinórt küldeni. S ezek még csak gesztusok, verbális megnyilvánulások, holott van még a Torgyán politikai súlytalanítását eredményező kemény hatalomtechnikai eszköztár: az eredetileg kisgazdajussnak szánt nemzeti földalap szivárvánnyá bűvölése, a földművelésügyi minisztérium alapjai fölhasználásának a Pénzügyminisztérium felügyelete alá rendelése, a kormányfői beintés jegybankos alelnök kisgazdajogú jelölésére. S hab a tortán: mióta Torgyán dzsentroid ihletésű botrányai mindennapjaink múlhatatlan részévé váltak, a kisgazdapárt mélyrepülésére krokodilkönnyeket hullajtó Fidesz tetszési indexe csöndesen araszol fölfelé a közvélemény-kutatások oszlopgrafikonjain.
Orbánnak tehát valójában nem sürgős.
Az már más kérdés -- igaz, hogy ez a fontosabb --, milyen ország az, amely immár harmadik esztendeje együtt tud élni a Torgyán-jelenség mindennapivá mocsarasodott abszurditásával? A pénzlenyúló automataként működő kisgarázda vállalkozó politikusok pöffeszkedő siserahadával? A válasz az, hogy az ilyen ország -- erős ország. Nagyon erős ország. Emlékezzünk! Torgyán József a választások után azzal triumfált: ő és a kisgazdapárt hatalmas áldozatot hozott és történelmi tettet hajtott végre, amikor nyolcvankét képviselője visszaléptetésével elősegítette a kereszténynemzeti-konzervatív oldal győzelmét. Közel három év után elmondható: Magyarország hatalmas áldozatot hozott és történelmi tettet hajtott végre, hogy Torgyánt és hűbéreseit ennyi ideig eltűrte.
És akkor mondjuk elegánsan azt, hogy 1-1, de legyen itt a vége (ez viszont sürgős lenne), és ismerjük el: hősünk a magyar kabarénak pótolhatlan vesztesége lesz.

Bánki András-->